„Hogy zúg a lélek szerte! / Vélitek, / hogy méhe zümmög, dongó dörmölög, / szellő zihál?”
A dörmölög hangfestő kifejezés, kizárólag Ratkó szóteremtménye. A lírai, csodálatos költői archaizálás sorába tartoznak Csete alliteráló szavai is az elhunyt Imréről:
„Napszentületkor ült volna velünk / szárnyék előtt – fülelve fű növését, / szél szusszanását; s láttuk volna együtt / csak egyszer is, hogy hintázik a Hold, / hogy leng az ég tömérdek csillaga!” És az ellentettje. A Főpap az Öregre ekképp mordul : „Hát itt van ez a bakbűzű barom, / Krisztus-csúfoló cégéres lator, / dögleltető gonosz?”
Hasonló erejű az Öreg beszéde is a Főpaphoz, amely egyúttal az ellentétes párhuzam szerkesztésre is példát ad:
„Szolgát fenyítsz, ha úr latorkodik? / Király ha gyilkol, cselédjét ölöd? / Vétkes az ég, s a földet rugdalod? / Eszehagyott! Elmédnek híja van!”
Istvánnak a művet záró imája megható és felemelő:
„Lenni nem kezdett s véghetetlen Úr, ki / markoddal megmérsz minden vizeket, / s araszoddal az egeket beéred, / ki haragodnak egy leheletével / világot fújsz el, csillagot kioltasz, / s föld megindul, hegyek hanyatlanak / egy intésedre, Uram – égig érő / s hatalmaskodó népeket elejtesz, / míg virágoznak választottaid – / vigyázz reánk, hogy álljunk meg a hitben; / segíteni ne vesztegelj nekünk, / s hogy el ne esnénk, óvjad lábainkat!”
Az immár több mint harminc éve eltávozott Ratkó József ma is hitet és erőt adó, lelkesítő drámája a nyelvi szintézis kiemelkedő példája. 1985. január 12-én, az előadás premierjén a szerzőt is kiszólította a taps. Nagy mű született.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!