– Ön november 23-án ünnepli 65. születésnapját. Illik érdeklődnöm az egészsége felől?
– Most már egész nyugodtan, hiszen négyszer hoztak vissza a halálból. Egy százalék esélyt adtak a túlélésemre, fiaimnak és páromnak azt mondták, hogy ideje papot hívni, aztán végül mégis itt vagyok. Nagyon súlyos hasnyálmirigy-gyulladásom volt. Megtréfált az ördög 2019. április 1-jén, amikor rosszul lettem. Mentő vitt a Szent Margit Kórházba, 12 nap múlva tértem magamhoz a kórház intenzív osztályán. Mesterséges altatásban tartottak, a fényképek szerint húszféle cső lógott ki belőlem. Egy hónap múlva átszállítottak a honvédkórházba. Mindösszesen 226 kórházban töltött nap után mehettem haza, 34 kilóval könnyebben.
– Látom, hogy le van fogyva, szakállt is növesztett, új ember lett?
– A régi ember új testben.
– Volt olyan pillanat, hogy számot vetett az életével? Ha igen, mire jutott?
– Amit meg akartam írni, talán megírtam. Szakmai megbecsülésemmel elégedett vagyok. Családilag is minden rendben, nincs hiányérzetem. Többet kaptam az élettől, mint amire – ha református lennék, úgy mondanám – predesztinálva voltam.
Felvételi feltétel
– Történészként egy politikával, érzelmekkel, tabutémákkal és kibeszéletlen traumákkal terhelt korszakot, a XX. század első felét választotta fő kutatási területének. Miért éppen ezt? Netán önben is élnek családi traumák a háborús vagy azt követő évekből?
– Traumák minden magyar családban vannak. Édesapám nagybátyja például eltűnt a Donnál, a keresztnevemet tőle örököltem, de nem ez volt a döntő. A Somogy megyei Törökkoppányban gyerekeskedtem, ahol minden a múltról mesél, hiszen szandzsák székhely volt az oszmán–török hódoltság korában. Gyerekként minden földből előkerült cseréptöredékben török kori leletet láttunk. Apai nagyapám cipész-csizmadia volt, a múlt legendáit szerető, olvasott valaki, aki rengeteget mesélt. Azt hiszem, általa szerettem bele a történelembe. Ami történelmi témájú könyv volt a falu könyvtárában, mindet elolvastam. Általános iskolásként megnyertem történelemből a megyei versenyt, országos döntőben pedig – ha jól emlékszem – tizenharmadik lettem. Ekkor már eltökéltem, hogy az ELTE-re, történelem–földrajz szakra fogok jelentkezni. Csakhogy hiába voltak jó eredményeim, osztályfőnököm egy szülői értekezlet után félrevonta apámat és anyámat azzal, ha a gyerek szeretne továbbtanulni, jobb volna, ha nem kisiparosok lennének a szülei, mert ez nem számít munkás-paraszt származásnak. Cipész apám és varrónő anyám ugyanis mindketten kisiparosok voltak. Ezek után apám elszegődött a községi tanácshoz építőmunkásnak, én pedig beírhattam az apa foglalkozása rovatba: segédmunkás. Még ma is megvannak azok a járdák Törökkoppányban, amelyeket akkor ő épített, engem pedig fölvettek végül történelem–könyvtár szakra, mert abban az évben nem indult történelem–földrajz szak az ELTE-n. Persze egyből be is hívtak 11 hónapra katonának Hódmezővásárhelyre.