Vaslevél

Az iparművészetbe hajló díszműkovácsszakma élvonalát azok a mester­emberek alkotják, akiket meg lehet bízni műemléki restaurálással, megsemmisült díszművek hiteles pótlásával. Ilyen díszműkovács Szántó ­Gusztáv, akit a legrangosabb műemlékes feladatok is rendre megtalálnak. A tizenegy gyerekes mester családapaként is rendkívüli.

20201021 Hódmezővásárhely Szántó Gusztáv, díszműkovács és műhelye fotó: Havran Zoltán (HZ) Magyar Nemzet Fotó: Havran Zoltán

A Budapest ostromakor lángok martalékává váló budavári Szent István termet Hauszmann meghívására a XIX. század végének legrangosabb mesterei készítették el. Aki azt gondolná, hogy ma már nem léteznek hasonló kvalitású mesterek, akik képesek volnának megismételni a nagy elődök teljesítményét, nagyot téved. Ahogy erről a Lugas augusztus 15-én megjelent Sárkány a padlón című riportunkban is beszámoltunk, már javában készül eredeti helyén a Szent István terem hiteles másolata. A munkában részt vevők egyike a díszműkovácsszakmát képviselő Szántó Gusztáv, aki a palota egykori kovácsoltvas csillárait és a Zsolnay-kandalló szikrafogóját készíti el néhány fénykép, illetve analógiák segítségével. Munkáját nem győzi dicsérni a Budapesti Történeti Múzeum ötvös-restaurátor szakértője, Vecsey Ádám, aki figyelmünkbe ajánlotta a negyvenkét éves hódmezővásárhelyi mesterembert. Mint mondja, hozzá hasonló szakmai igényességgel és őszinte szerénységgel csak kevés esetben találkozott műemlékes pályafutása során.

Szántó Gusztáv, díszműkovács és műhelye
Fotó: Havran Zoltán

Hódmezővásárhelyen szemlátomást nagy divat a kovácsoltvas kerítés. Az, hogy éppen a Szántó család háza nélkülözi a míves kertkaput, a „cipész cipőjének” tipikus esete. Egyetlen magyarázat rá – tudjuk meg később –, hogy folyamatosan mások megrendeléseit kell teljesítenie, ezért évek óta nincs ideje elkészíteni a magáét. Márpedig a kézi kovácsolás legnagyobb ellensége az idő. A díszítőművészetben nincs helye a kapkodásnak – magyarázza önironikusan a tizenegy gyerekes családapa. Betessékel jó ízléssel berendezett otthonába, ahol feltűnik egy vasszőlővel befuttatott borospalack-tároló kovácsoltvas állvány. Nagycsalád dacára meglepően makulátlan rend uralkodik, alighanem a kovácsmester tizenegy szülés után is filigrán alkatú feleségének, illetve a három nagyobbik lánynak köszönhetően. Bár éppen nincs mindenki itthon, a jelenlévők körében eltöltött idő alatt egyértelművé válik: itt bizony senkinek sem esik nehezére a munka. A műhelyben olykor még a lányok is kedvet kapnak beállni egy kis finom cizelláláshoz. A helyi négyszáz fős nazarénus gyülekezet tagjaiként szabad akaratból, felnőttként felvett keresztség alapján, de következetesen Isten igéje szerint igyekeznek élni sok nemzedékre visszamenőleg. Náluk természetes módon él az a kiveszőben lévő hagyomány, hogy étkezések előtt a családfő fennhangon asztali áldást mond, és esténként közös családi program a Biblia-felolvasás. A gyermekáldással úgy vannak a szülők, hogy ahányat Isten rájuk bíz, ők annyit nevelnek fel tisztességgel. Az pedig, hogy minden gyerek tanul valamilyen hangszeren, már az apa által hozott szabály, mert a zene pontosságra és alázatra nevel – nem beszélve a zenélés örömeiről.

Fotó: Havran Zoltán

A gyerekeire joggal büszke családapáról aztán kiderül, hogy tavaly érettségizett legidősebb fiával, Alexszel együtt ő is beiratkozott egy kétéves díszműkovács szakiskolai képzésre. Ez magyarázatra szorul, hiszen miért ül valaki iskolapadba, akinek tudása alapján minimum a katedrán volna a helye?

– Évtizedek óta nincs díszműkovácsképzés Magyarországon, így nekem sincs papírom a mesterségemről, noha csaknem két évtizede ezzel foglalkozom. Csak most jött össze annyi jelentkező, hogy elindítsanak egy évfolyamot Győrben, hát beültem a srácok közé. Tizenegy gyerekes családban nőttem fel, apám esztergályosmester, aki ugyanúgy beavatott a munkába, mint most én a fiaimat. A vas illata akkor ivódott belém menthetetlenül. Pályám legelején autó­karosszéria-lakatos voltam, de engem abból is az aprólékos, finom kézi munka érdekelt. Miután kapcsolatba kerültem szegedi mesteremmel, a díszműkovács és épületszobrász Jónász Tiborral, sok éven át vele, majd neki dolgoztam a ház mögötti kis műhelyemben, amelyet kinőve most cseréltünk nagyobbra. Főként kerítéseket kovácsoltam a mester egyedi rajzai alapján, elsősorban lakossági megrendelésre. Sokat zúgolódtam akkoriban magamban, hogy hiába vagyok alapvetően precíz ember, még nekem is nehéz megfelelni az ő elvárásainak. Mostanra azonban már tudom, hogy milyen célja volt a Teremtőnek azzal, hogy Tibor volt a mesterem. Azokban az években az olasz és a török versenytársak jelentették a konkurenciát, de mivel mi egyedi kerítéseket alkottunk, a legigényesebb vevők hozzánk fordultak. Aztán jött az olcsó kínai tömegáru, és mindenkit lesöpört a piacról. Messziről hunyorogva ezek az összeválogatható elemekből álló kerítések végül is hasonlítanak a kovácsoltvas munkákra, de az ázsiaiak egyrészt lehetetlenül silány, vékony alapanyaggal dolgoznak, másrészt szakmai szemmel… nos, nem akarom őket becsmérelni, de leegyszerűsítenek mindent. Árban képtelenség velük versenyezni, ami megerősített abban, hogy nekünk egyedit kell gyártani igényes megrendelőknek, mint amilyen például a műemlékvédelem. Termelékenység helyett pedig a színvonalra kell koncentrálni.

Autóba szállunk, és kihajtunk a város ipari parkjában álló modern, könnyűszerkezetes műhelycsarnokba. Ezt Szántó Gusztáv előregyártott elemekből asztalos testvérével, fiaival és munkatársaival építette fel kalákában, megtakarításaiból és állami támogatással. A méretes csarnok egyik fele asztalos-, a másik kovácsműhely, és van egy homokfúvó kamra is, illetve lesz egy festőkamra, amely egyelőre csak az álmaiban létezik.

Fotó: Havran Zoltán

A műhelycsarnok valóban fémillatú levegőjét kopácsolás és köszörülés zaja tölti be, fülvédő nélkül lehetetlen elviselni. Három fiatalember, köztük az említett legidősebb fiú, Alex elmélyülten dolgozik egy-egy önmagába visszatekeredő levélformán. A falon középen egy míves díszkorlát lóg, a legelső műemlékes munkájuk mintadarabja, amelyet történetesen Vecsey Ádámnak kellett felelős szakértőként elfogadnia. Ez a projekt az Ybl Lajos­ (Ybl Miklós unokaöccse) tervei­ alapján 1894-ben, eklektikus stílusban épített hódmezővásárhelyi városháza tetejét díszítő kovácsoltvas korlát pótlása volt, amely az 1971-es második tűzeset során semmisült meg. E dupla tűzvészben az a tragikomikus, hogy az egymást fél éven belül követő két eseményt állítólag mindkétszer a toronyra szerelt világító vörös csillag idézte elő. Első alkalommal a trafó okozta tűz hamvasztotta el az 57 méter magas torony sisakját a harang tartószerkezetével együtt, másodjára pedig a tetőtéri tűz hatására a díszterem mennyezete omlott rá nagy robajjal a padsorokra. Alighanem ekkor pusztult el a tetőgerincen futó díszkorlát is.

A hódmezővásárhelyi korlátpótlás sikere óta Szántó Gusztáv eséllyel pályázik különféle műemlékes megbízásokra. Nagy örömmel sorolja eddigi munkáit, melyek között a legjelentősebb – a budavári megbízások mellett – a Párizsi udvar kovácsoltvas elemeinek restaurálása és rekonstruálása, a Budapesti Műszaki Egyetem Budafoki úti nagykapujának helyreállítása, a Vörösmarty téri oroszlános kút felújítása, illetve a Lechner Ödön tervezte kecskeméti városháza ablakrácsainak, hófogóinak és egyéb szerelvényeinek restaurálása, illetve újragyártása. Meg is mutatja azokat az ereszcsatorna-tartókat, amelyek már készen várják, hogy beépítsék őket a felújítás alatt álló híres, Zsolnay-burkolatos épületbe.

Most a Várkapitányság megbízásából a Budavári Palota déli összekötő szárnyának földszinti helyiségeibe való – a palotatűzben elpusztult, eredetileg Jungfer Gyula alkotta – öt függesztett lámpatest újragyártásán munkálkodnak.

Fotó: Havran Zoltán

A készen egyenként 30-35 kilós műremekről csak egy viszonylag jó minőségű fénykép maradt fenn, valamint néhány analógia, amelyre az Iparművészeti Múzeumban bukkantak.

A munkaasztalon a Jungfer-lámpák egyforma acéllemez vázszerkezetei láthatók, ezeket öltöztetik fel az oldalanként ismétlődő, ötvösmunka finomságú kovácsoltvas, illetve esztergált díszítőelemekkel, amelyek kézi munkával, tized milliméteres pontossággal készülnek. A mester be is avat a munkafolyamatba.

– A növényi motívumok – legyen szó akár eredeti, akár újragyártott mintadarabról – térbeli alakzatok. Ezekről papír- vagy újabban viaszmintát veszek, amelyet kiterítek. Ezt a „terítéket” aztán átrajzolom a sima fémlemezre. A síkra vetített formát manapság lézervágóval metsszük ki, Jungferék idejében kézzel vágták, fűrészelték, reszelték, rengeteg munkáskéz kellett hozzá. Majd jön a kovácsmunka kéziszerszámokkal. Ez az, amit nem jó gépesíteni. Persze Kínában megteszik.

Ekkor bizonyítéknak az egyik selejtgyűjtő ládából elővesz egy gép által kovácsolt levélmintát, és mellé teszi a hasonló kézzel készültet. Jól látható, hogy a gépi változaton mennyire nincsenek élek, éles fénytörések, mennyire elnagyolt minden részlet.

– Fazola Henrik és Jungfer Gyula az iparművészet legmagasabb szintjére fejlesztették a díszműkovácsolást. Én a fasorban sem vagyok hozzájuk képest, legfeljebb próbálom munkáik másolásával megközelíteni őket, felfedezni a módszereiket, ugyanakkor hiszem, hogy végül hasonlóan magas szintű díszműkovácsmunkákat tudunk majd fiaimmal kiadni a kezünkből.

Szántó Gusztáv díszműkovács és műhelye
Fotó: Havran Zoltán