Adorján , Adrián 2024. március 5.
logo

Vér, verejték, könnyek

Hegyi Zoltán
2020.11.06. 11:59
Vér, verejték, könnyek

Mozinet Filmnapok. Négy nap, nyolc film, tizedik alkalom, tizenöt város, vetítések az országos megjelenés előtt. Ebből az utóbbi számadat különösen fontos, tekintve, hogy az úgynevezett vidéki városokban szinte lehetetlen hozzájutni olyan, fesztiválokat is megjárt filmekhez, amelyek nem tartoznak a fősodorhoz. Mert ugye a piac diktál, és a piac állítólag azt diktálja, hogy a gyerekek és a háziasszonyok fantáziáját megmozgató filmipari termékekre van kereslet, a művész- (szerzői) filmekre meg nincs. Ez persze így elég sommás, a szürkének is van rengeteg árnyalata, a kijelentésben meg van is igazság, meg nincs is, de az élet maga sem fekete-fehér. Magam a tapolcai moziban néztem végig a kínálatot, és hát a Dunántúl legszebb mozijában, ahol a kényelmi és a technikai feltételek is maximálisan adottak, és ahol nem feltétlenül kell különleges alkalom ahhoz, hogy a vásznon néha felbukkanjon egy képregényhősnél értelmesebb arc is, nos, nem tolongtunk a nézőtéren. A Gunda című norvég alkotást például ketten néztük meg, a végén össze is barátkoztunk. Jó, a mű felvezetése nem éppen közönségcsalogató, norvég is, meg dokumentumfilm is, nincs benne sem szöveg, sem zene, de még ember sem, és még fekete-fehér is a tetejébe (Woody Allen szerint például egy fekete-fehér tervet nehéz lenyomni az öltönyösök torkán, amikor pénzt kell rá szerezni, mert ők úgy gondolják, hogy a közönség szerint rajtuk akarnak spórolni a színek hiányával), valamint egy anyakocáról szól. És belátom, az sem lendít nagyot a nézettségen, ha valahogy mégis elterjed, hogy az első öt percben egy békésen szundikáló malacon pihenhet a tekintetünk Tom Cruise helyett, ekkor még magam is arra gondoltam, hogy már megint pukkasztják a polgári énemet egy neodadaista kísérlettel, de aztán hamar kiderült, hogy a Gunda egy csodásan fényképezett, rendkívül erős, komoly morális kérdéseket felvető, nagyszerű film. Egy ideig ugyan még izgultam, hogy nehogy egy szájbarágós disznóvágás legyen a vége, de az ennél sokkal elegánsabb és megrázóbb, és csak azért nem árulom el, mert hátha valaki mindezek ellenére megnézi a művet. A végeláthatatlan stáblisták őszinte híveként és mániákus olvasójaként arra azért kíváncsi voltam, hogy ki adott erre pénzt ebben a „mai világban”. Nos, többek között az egyik producer, Hollywood egyik legrokonszenvesebb színésze, Joaquin Phoenix, akit tavaly Jokerként ünnepeltek azok a tömegek, akik a Gunda környékére sem mennek majd.

Rövid szünet, majd következett az aznapi második betevő, a színekben viszont igencsak bővelkedő lengyel film, a Sweat. Azaz verejték vagy éppen veríték. Na, ha van rövid műleírás, ami meg engem taszajt minél távolabb egy mozitól, az a Sweaté. El kell ismernem ugyanis, hogy ha van ezen a Földön valami, ami iszonyatosan távol áll az érdeklődési körömtől, az a fitneszedző-influencerek világa. Tart is mindez egy darabig, és még a gyönyörű és tehetséges lengyel színésznők sorát gyarapító Magdalena Koleśnik szűnni nem akaró látványa sem enyhít az állapotomon, holott azt gyorsan felmérem, hogy ez a nő vagy magát hozza, és tényleg ilyen, vagy egy zseni. Ám az események hirtelen és valóban váratlan fordulatot vesznek. A valódi világ egyszer csak durván beleszáll hősnőnkbe, Magnus von Horn filmjéről meg kiderül, hogy képes ítélkezés nélkül felmutatni lelkeket és közegeket, glamúrt és szeretet­éhséget, és ezáltal közel hozni a mégoly távolit is.

Magnus von Horn filmje ítélkezés nélkül mutat
fel lelkeket és közegeket

Másnap a Wendy (rendezte A messzi dél vadjait is jegyző Benh Zeitlin, a történet a Peter Panra emlékeztet) kópiája hosszas szenvedés után, úgy a harmincadik perc táján végleg feladja, A beszéd című francia filmvígjáték pedig a váratlannak szánt vizuális megoldások ellenére totális unalomba fullad. Oké, nem lehet mindig nyerni, de harmadnap a Berlin, Alexanderplatz mindenért kárpótol. A kétely persze itt is felmerül, mit lehet még kihozni Döblin 1929-es regényéből, Fassbinder után meg pláne, értjük, tudjuk, ez van, a világ, ami ugye hol színes, hol meg nem, már megint a vesztébe rohan, válság, drogok, perverziók, most meg még ez a járvány is, ülünk a moziban talpig maszkban, a saját sci-finkben és jelen idejű disztópiánkban, ráadásul azt olvasom a kis félrevezető brosúrámban, hogy az aktualizált verzió főhőse hajón menekült Afrikából Európába, és ezt sem akarom már olyan nagyon száznegyvenedszer, de aztán minden jóra, illetve ugyanakkor rendkívül súlyosra és ütősre fordul. Először is fekete hősünk nem menekült, hanem embercsempész, ez némi odafigyeléssel elég hamar kiderül, és azonnal más megvilágításba helyezi a dolgokat, másrészt Burhan Qurbani rendező és elképesztő színészei olyan feszültséget teremtenek három röpkének tűnő órán át, hogy Fassbinder alighanem elégedetten mosolyog valahol a menny­ és a pokol között félúton.

A negyedik napról meg majd legközelebb.

Hírlevél feliratkozás
Nem akar lemaradni a Magyar Nemzet cikkeiről? Adja meg a nevét és az e-mail címét, és mi naponta elküldjük Önnek legjobb írásainkat.