Vörösmarty Mihály Kosztolányi Dezső évforduló

A század első gyermeke

A nagy élettagadók, Leopardi, Byron, Schopenhauer ekkor éltek. Vörösmarty is közéjük tartozik.

2020. 12. 02. 14:00

Szinte színpadiasan-jelképesen születik meg 1800-ban, a század első évében, mint a XIX. század első gyermeke. Valóban az is marad véralkatánál, gondolkozásánál fogva, holta napjáig. Ez a század lázasan bizakodó, építő, reménykedő, de egyben először döbben rá világosan az élet teljes céltalanságára, semmiségére is.

A nagy élettagadók, Leopardi, Byron, Schopenhauer ekkor éltek. Vörösmarty is közéjük tartozik. Arcán az önkívület tűzrózsáival dobban elénk, lelkesen, szemében hittel. A pusztanyéki gazdatiszt fia a nagykorúság határán, huszonnégy éves korában, alig tizenegy hónap alatt papírra veti a „Zalán futásá”-nak tíz énekét s néhány történelmi adatból, források és alakok nélkül hőskölteményt és mítoszt teremt, a tulajdon lírai gazdagságából, aztán az egészet odadobja ajándékul ezeréves nemzetének. Harminckét éves korában már az ország ünnepelt költője s tagja a tudós társaságnak is. Ha hisz a részletekben, a férfimunkában, melyet mulatságul vállalt s egy megálmodott „végtelen” emberiségben, melyet szabadelvű világnézete gyakran szólogat, a végcélban már nem hisz. Ellentétek között hánykolódik, mint regényes kora, ég és pokol között. Életvágya akkora, mint halálvágya. Semmiféle szilárd alapra nem támaszkodhat a zűrzavarban.

[…] Aztán pályája végén leírja azt a sort, melynél megrázóbbat egy élettagadó se hagyott hátra: „Az ember fáj a földnek.”

Csodagyermek volt. Édes Gergely egyszer fölolvasta neki a maga ügyefogyott leoninusait s ő elámult azon, milyen hajlékonyan törnek be a magyar szavak a görög mértékbe. Az ő hexaméterei azonban már úgy zúgnak, mint a szél, úgy lobognak, mint a láng. Fejlődése merőben ellenkezik azzal, amit a tapasztalat és irodalomtörténet szokott mutatni. Ifjúkorában elbeszélő, férfikorában drámaíró, öregkorában lírikus. […] Aztán, amikor a szabadságharc leveretése után, fején a halálos ítélettel, Bajzával bujdosik, hirtelen megöregszik és összeroppan s immár nem lát maga előtt semmiféle hivatást, vagy föladatot, az egykori csodagyermekből csodaaggastyán lesz, aki az elmúlás közelében egyszerre fék és gátlás nélkül dalolni kezd, mint a halál éneklő gyermeke.

Ezekben az éveiben éri el a tökély legnagyobb fokát. Olyan magasságokba emelkedik, ahol előtte még nem járt magyar költő. Vidéken dinnyét és dohányt termel a homokban. Szobájában csak egy Shakespeare-szobor áll. Szelleme is csak Shakespearere néz, mint az a hajós, aki az embereket kerülve, csalódásaiba temetkezve, csak a tenger vizét és viharait bámulja, mindaddig, amig bele nem kábul s szeme zöld nem lesz, mint a tenger s homlokát fellegek nem lepik, mint fönn az égboltot. Shakespeare-i ború van ezen a korszakán, Lear-hez hasonlít, aki országát elvesztette s földönfutóvá lett. Megsürüsödött vérrel, kiapadó agyvelővel, vállairól lekívánkozó vén gúnyával gyakran méltatlan társaságban üldögél s adomázó urambátyámok között virrad rá a balatoni hajnal. Ekkor szakadnak ki belőle legnagyobb remekei: az „Előszó” és „A vén cigány”. Hangja – az ima és az őrület között – egyenesen a kongó égbe kiált.

Mit csodálunk ebben a költészetben? Mély szellemiségét és lelkiségét. Belülről fakadó eredetiségét. A szenvedélyt, mely fehérizzásig hévül. Magasztosságát, mely ha korszerű eseményekbe kapcsolódik is, mintegy időtlenül és légiesen nemes. Főképp pedig tág és szabad távlatát, azt, hogy mindent ösztönösen az „örökkévalóság jegyé”-be állít s ember és természet, föld és ég testvériesen összeborul. „Fürtidben tengervészes éj”

– kiáltja az úrihölgynek s a vén cigánynak ezt kiáltja: „Szemed égjen, mint az üstökös-láng”. Valami nagyobb, csillagközi törvény uralma alatt állunk. Csodáljuk egyszerűségét és bonyolultságát. Csodáljuk művésziességét és emelkedettségét, mely a porból fölfelé ragad. Csodáljuk a „Kis gyermek halálára” áttetsző tisztaságát, az epigrammák zenei és festői tömörségét, az „Emberek” dúlt nagyszerűségét. Hangütése mindig biztos. Első sorai ellenállhatatlan lendülettel indulnak, ahogy a futó bajnokok ugranak ki a célvonalból, máris a célszalagot érintve és a sikert. „Hazádnak rendületlenül…” „Szobor vagyok, de fáj minden tagom…” „Hová merült el szép szemed világa?”.

A fönség, az emberi fönség költeményei ezek. Úgy hatnak ránk, mintha valamennyi piros betűvel volna szedve, ő nekünk az ünnep.

(Kosztolányi Dezső: Vörösmarty. Pesti Hirlap, 1935. április 21. Az idézetek forrása: Arcanum Digitális Tudománytár)

Kétszázhúsz éve, 1800. december 1-jén született Vörösmarty Mihály.