A távolság próbája

Ács Margit, Kossuth- és Prima díjas író munkakapcsolatban állt a jelen és a közelmúlt ikonikus alakjaival is.

Budapest, 2020. október 22. Az idén Kossuth-díjjal kitüntetett Ács Margit József Attila-díjas és Babérkoszorú díjas író, műkritikus, szerkesztő, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja a fővárosi Nehru parton 2020. október 21-én. MTI/Cseke Csilla Fotó: Cseke Csilla Forrás: MTI/Cseke Csilla

– Lehet valaki belül és kívül egyszerre? Lehet elkötelezett, ugyanakkor távolságtartó is?

– Igen, nekem az összetartozás érzése mellett a távolságtartás is fontos, tekintve, hogy elég nehezen tudom megvalósítani, mert meglehetősen indulatos, vagy mondjuk szebben: szenvedélyes alkat vagyok. Szerencsére életkörülményeim rászorítottak az önfegyelemre. Sokat segít a kívülről való rálátásban az is, hogy szeretem az analitikus gondolkodást. Szeretem a dolgok többszörös arcát feltáró tárgyilagosságot, ahogy az imént is mondtam: a kritikai alapállást. Vagyis szenvedélyesen szeretek kívülről is látni, habár ez talán paradox helyzet. Akkor vagyok otthon „belül”, vagyis akkor tudok megbízni egy gondolatban, egy álláspontban, egy lelkes érzületben, ha kívülről is rápillantottam, a távolság próbájának tettem ki. Ezt az önkontrollt hiányolom jó néhány eszmetársamban, és nagyon-nagyon hiányolom a neoliberális véleménynyilvánításból. Azt az „egyrészt-másrészt” szemléletmódot, amelyet egykor a szocialista (zsdánovi) esztétika opportunizmusnak, polgári csökevénynek minősített, ma pedig tudni sem akarnak róla a véleménymanipulátorok, a pártmarketingesek és sajnos áldozataik, a fanatizált választópolgárok sem.

Fotó: MTI/Cseke Csilla

– A baloldal iránt elkötelezett művészek nem félnek attól, hogy az eszméik, politikai nézeteik melletti kiállás megkérdőjelezi művészi hitelüket.

– Annyira bosszantott ez a jelenség, hogy már a kilencvenes években írt közéleti esszéimben is szóvá tettem. 1991-ben a tokaji írótábor tanácskozásának a témája a művészet autonómiája volt. Ezt a Fekete Gyula által létrehívott, a népi mozgalom szellemében működő tábort akkor megkísérelték „népfrontossá” tenni, a főelőadók ­Heller Ágnes és Fehér Ferenc voltak. Nem emlékeztek korábbi irányzatosságukra, és felhőtlen lélekkel szálltak síkra a művészet politikától való mentessége mellett. Az autonómiát csakis ebben az összefüggésben értelmezték. Jól hangzott ez akkor, mert még friss volt a pártállami diktatúra kultúrpolitikájának az emléke, közvetett és közvetlen beavatkozása az alkotómunkába. Az ettől való megszabadulást jelentette a politikamentesség meghirdetése. Ám az önelvű művészet nemcsak a politikai ukázoktól zárkózik el, hanem az úgynevezett valóságreferenciát is megvetéssel elutasítja, s ennek következtében az e jegyben született irodalom voltaképpen érdektelenné vált a potenciális közönsége számára. Ez is hozzájárult az olvasók számának megcsappanásához. Egy szűk szakmai tábor viszont úgy vélte, hogy ezen alkotások által a magyar irodalom végre „felzárkózik” a nyugati félteke egyetemes művészetéhez. Kipurgálták az irodalomból a „snassz” nemzeti sorskérdéseket, amely fogalmat maró gúny illetett meg. Végtére a nemzet is avult formáció a globalista üdvtanok szerint, hát akkor kit érdekelhetnének az állítólagos sorskérdései?! Nem is az haragított meg, hogy ilyen romboló nézeteket hirdettek mérhetetlen gőggel, hanem az, hogy nem érték be a konjunktúrájukkal, hanem földbe akarták döngölni mindenestől azt az irodalmi evidenciát, hogy a leírt szó címzettje végső soron mindig egy közösség.

Kiszorították a szemhatárról azokat a holt és élő írókat, akik felelősséget éreztek a közösség iránt, amelyből származtak, amelynek a nyelvét művelték.

Hol­ott a leselejtezett klasszikus íróink többsége a maga korában a haladás ügyét is szolgálta, amikor a népét szolgálta. Igen, a műveikkel is, sőt elsősorban azokkal. Szemben az ekkoriban pie­desztálra emelt, liberálisnak mondott kedvencekkel, akik az írói szabadság látszatában tetszelegve és egójuk agyonreprezentálásába süppedve a műveikben nem reflektáltak az éppen nagyot változó világban bekövetkező emberi kihívásokra. Ugyanakkor a médiában vagy tömegrendezvényeken szónokolva a legközönségesebb napi pártpolitikát szolgálták ki. Sajnos nem csak a kilencvenes-kétezres években. Én nem félek az állásfoglalástól, de a napi politikai kinyilatkoztatásokkal csínján kell bánni. Vannak ugyan kiélezett helyzetek, amikor nem lehet nagyot tévedni, s meg kell szólalni valami ellen vagy valami védelmében a nyilvánosság fórumain is, de máskülönben az író maradjon a tollánál vagy a klaviatúrájánál, mert százszor meggondolhatja, amit leír, és így személyesen jót tud állni érte bárki előtt húsz év múlva is, vagy legalábbis koherensen illeszkedik művészi és közemberi arculatába. A tévedés kockázata ilyenkor is fennáll, nem tagadhatom. De a bajok ott kezdődnek, amikor valaki – író, politikus, közember – tévedhetetlennek hiszi magát.

Az interjú szerzője irodalomtörténész

Folytatjuk