Az utolsó másodperc

Magyarország első és egyetlen világbajnok szabadfogású magyar női ­birkózója. A 2019-es világbajnokságon ­ötödik lett, és negyedik alkalommal szerezte meg az olimpiai kvótát. Tizenegyszer választották az év magyar birkózójának. Sastin Marianná­val ­beszélgettünk.

Amíg egy cseppnyi remény van, addig harcolni kell. A küzdősportok erre nagyon jól megtanítják az embert - mondja Sastin Marianna világbajnok bírkózó Fotó: Mirkó István

– Közösségi oldalán az olvasható, hogy munkahelye: a szőnyeg. Mikor lépett be először a munkahelyére?

– Cselgáncsszőnyegre, tatamira 1993-ban, tízévesen, birkózószőnyegre 1999-ben.

– Kétezerkettőben magyar bajnok lett birkózásban, és harmadik helyezett cselgáncsban. Meddig űzte párhuzamosan a két sportot?

– 2003 vége óta csak birkózom. Az athéni olimpiára birkózásban szerettem volna kijutni, de az akkori válogatottat nem sikerült legyőznöm.

– Sok lány választja ezt a sportágat, vannak edzőpartnerei?

– Itthon sajnos kevés. Az utánpótlás-korosztályban nem rossz a helyzet, de onnan kevesen jutnak el a felnőttkorosztályig. A magyar bajnokságon talán húszan indultak. A felnőttcsapatban öten vagyunk, velük nemzetközi színvonalon lehet edzeni. Délután is voltam edzésen, de ma erősítettem.

– Milyen típusú lányok mennek birkózni?

– Ez változó. A Vasas SC-ben van egy kislány, akinek szavát nem lehet hallani, közben nagyon ügyes, mások akaratosak, verekedősek. Úgy látom, a női birkózóknál jobban előjön az agresszivitás, mint a férfiaknál, úgy értem, nagyobb bennük a küzdőszellem. Lányokkal több olyan meccset láttam, ahol az utolsó pillanatban dőlt el az eredmény.

– Hasonlót mondott saját magáról 2013-ban, miután megnyerte a világbajnokságot: sosem szabad aggódni, mert az utolsó másodpercben is tud pontot szerezni.

– Igen, 28 másodperccel a vége előtt vesztésre álltam, és utána szereztem kétszer három pontot a bolgár lányon. A 2018. októberi világbajnokságon az utolsó vigaszági mérkőzésen 1,7 másodperc volt hátra, amikor pontot csináltam az indiai versenyzőn.

– Májusban pedig úgy lett magyar bajnok, hogy februárban szült. Ezt hogyan tudta megcsinálni?

– Már a terhesség alatt végig úgy készültem, hogy minél hamarabb visszatérhessek a szőnyegre, azért, hogy a 2018-as világbajnokságon, amelyet Budapesten rendeztek, indulhassak. Ebben sokat segített a válogatott orvosa és a gyógytornászunk, akikkel végig konzultáltunk, és a szülés után is nagyon odafigyeltek rám. Sokat tud lendíteni egy versenyzőn, ha fejben eldönti, hogy mit szeretne.

– Mennyire befolyásolják a sportolóknál a gyermekvállalás idejét a versenyek?

– Ha komoly versenyzőről beszélünk, akkor az olimpiák mindenképpen meghatározóak. A legtöbb sportoló az azt követő egy-két évben szül, mert akkor még van ideje visszatérni, a következő olim­piára kvalifikációt szerezni. Tokió után mi is szeretnénk a két és fél éves kisfiunknak, Olivérnek egy kistestvért.

– Mi volt az első gondolata, miután megtudta, hogy elhalasztják a tokiói olimpiát?

– Nagyon csalódott voltam. Két hétre „megsértődtünk”, addig lényegesen kevesebbet edzettünk. Harminchét éves vagyok, sok mindent át kellett gondolnom. Végül az döntött, hogy rengeteget dolgoztam érte. Ha nem szereztem volna meg a kvótát, akkor lehet, hogy azt mondom, köszönöm, ennyi volt, nem szeretnék tovább küzdeni. A halasztásnak annyi előnye van, hogy sokkal többet lehetünk Olivérrel, és egy műtéten is átestem. Kitisztították a vállamat, mert sok levált porcdarab volt benne, ami akadályozta a mozgást. Két hónapig nem mehettem a szőnyegre, viszont most már tudom használni a kezemet.

– Huszonhét éve sportol. Sok sérülése volt?

– Hat gerincsérvem volt, többször műtötték a térdemet. A sérülések miatt akár abba is hagyhattam volna az élsportot, emiatt azonban soha nem gondoltam arra, hogy befejezzem a pályafutásomat. Még mindig van bennem hiányérzet az olimpiák miatt. A három olimpia, melyen részt vettem, nem úgy sikerült, ahogy szerettem volna. Az visz előre, hogy Tokióban szőnyegre állhassak.

– Kivel jár edzésre?

– Általában a férjemmel, Wöller Ákossal, aki az edzőm, és Olivérrel.

– Nem kérdés, hogy hol ismerkedett meg a férjével.

– Egy edzőtáborban találkoztunk. Olivér háromhetes kora óta kisebb-nagyobb megszakításokkal folyamatosan velünk van a birkózóteremben. Nagyon jó természetű gyerek, könnyen alkalmazkodik minden helyzethez. Ha külföldi versenyre megyünk, akkor a nagyszülők vigyáznak rá. Nem tudnék koncentrálni, ha tudom, hogy ott van a csarnokban. Olivért tavaly tavasszal Indiába is elvittük, mert a férjem ott is dolgozik, az 53 kilogrammban bronzérmes Vinesh Phogat edzője. Én is többször jártam kinn, februárban két hetet, aztán még kétszer két hónapot töltöttem Indiában, ott is edzettem. A körülmények nem jobbak, viszont az edzőpartnerek igen. Volt olyan edzés, amelyen hetven lány vett részt. Rengeteg birkózójuk van, náluk a birkózás nemzeti sportág. Amerikában is tananyag, középiskolák közötti csapatbajnokságokat is rendeznek. Ákos most is Indiában van, mert a versenyzője nem akar edzeni nélküle. December közepén jön haza.

Amíg egy cseppnyi remény van,
addig harcolni
kell. A küzdősportok erre nagyon jól megtanítják az embert – mondja Sastin Marianna világbajnok bírkózó
Fotó: Mirkó István

– India nem volt ismeretlen az ön számára. Öt évvel ezelőtt felkérték egy reklámfilm szereplőjének.

– Geeta Phogat mellé kerestek egy lányt. Geeta a női birkózás 55 kilogrammos súlycsoportjának versenyzője, aki 2010-ben Delhiben megnyerte a Nemzetközösségi Játékokat. Fő szponzora egy acélgyár, ők készítették a filmet. Én egy ausztrál versenyzőt alakítottam, akit megvert a döntőben…

– Milyen edző a férje, gyakran dicséri?

– Nem az a típus, szűken méri a dicséretet, de ha valamire azt mondja, hogy na, ez egész jó volt, akkor abban biztos lehetek.

– A versenyeken hallja a szurkolóit?

– Igen, de ahogy föllépek a szőnyegre, ott már csak Ákost hallom. Ez egy mentális technika, amelyet meg lehet tanulni. A 2013-as világbajnokságon négy-ötezer ember volt az arénában, mégis csak őt hallottam.

– Pedig ott aztán nagy őrjöngés volt! Mivel szeretne foglalkozni, ha abbahagyja a versenysportot?

– Két államigazgatási diplomám van, de néha megfordul a fejemben, hogy edzőként folytatom. A Vasas SC-ben sokat segítettem a gyerekeknél, akkor megtetszett, mert hallgattak rám.

– Mit szeret a legjobban a birkózásban?

– Ugyanúgy, ahogy az életben, soha semmit nem szabad feladni. Amíg egy cseppnyi remény van, addig harcolni kell. A küzdősportok erre nagyon jól megtanítják az embert.