Megfoghatatlan vagányság

A „Balkán fenegyereke” nem ijedős srác, mint ahogy Maradona sem volt az játékos korában sem.

Kusturica és Maradona a 2008-as cannes-i filmfesztiválon Fotó: Vincent Kessler Forrás: Reuters

Valahol Uzsa környékén bolyongtam a ködben, és valami rendes argentin tangó szólt, amikor bemondták, hogy Maradona meghalt. Nekünk, akik láttuk őt játszani, ő volt a legnagyobb. Az argentinoknak és a nápolyiaknak meg maga az isten. Van Maradona-egyház is egyébként. Ikon volt, ez kétségtelen, méghozzá tulajdonképpen pop­ikon. Hogy egy futballista miként válik azzá, nehéz kérdés. Ahhoz nem elég nagy gólokat rugdosni, kokaint szippantani a tizenegyes pontról, vagy beszólni a FIFA-nak, hogy ti vagytok a legnagyobb csalók. Nem elég Fidel Castróval, Hugo Chávezzel vagy Evo Moralesszel haverkodni. Ez így együtt persze már elég kerek, de alighanem kell hozzá valami megfoghatatlan vagányság is, egy kis szabadságharcos attitűd, a nyomorból indulás soha el nem felejtése, szolidaritás a szegényekkel, ilyesmik.

Régebben gyakran jártam a csehországi Jihlavában, mert ott rendezték meg minden évben az egyik legizgalmasabb dokumentumfilm-fesztivált. Már a körítés is rendkívül kreatív volt, hát még a filmek, a program, a sörüket meg valami miatt Sünnek hívják. Egyszer aztán a versenyprogram részeként levetítették Emir Kusturica azon frissiben elkészült dokumentumfilmjét Diego Armando Maradonáról. Nos, zsák a foltját, természetesen. Két öntörvényű művész egyáltalán nem véletlen találkozása, amelyből azért a rendezőről is majdnem annyit megtudtunk, mint hőséről, de ez egyáltalán nem baj, sőt. A mű a kreatív dokumentumfilmezés egyik iskolapéldája, amit magam persze nem állítanék szembe a „beszélő fejes” doksikkal, sőt úgy vélem, hogy mindkettőnek megvan a létjogosultsága, és remekül megférnek egymás mellett. Arról persze érdemes beszélgetni, hogy meddig dokumentumfilm egy dokumentumfilmnek nevezett alkotás, de a Maradona by Kusturica alighanem éppen belefér.

Kusturica és Maradona a 2008-as cannes-i filmfesztiválon
Fotó: Reuters

Természetesen Kusturica nem is lenne Kusturica, ha nem iktatna be egy jelenetet a Macskajajból, ha nem Manu Chao támasztaná a falat a szívszorító zárójelenetben, és nem a Sex Pistols döngetne, mialatt vagy hússzor megnéznénk a pályafutás labdarúgást érintő részének két kulcsjelenetét. Mindkettő az emlékezetes angolok elleni vb-meccsen történt. Maradona előbb kézzel lapátolta be a kapuba a lasztit (isten keze), majd egyszer csak elindult a saját térfeléről, elfektette a komplett védelmet, beleértve a kapust is, majd bepöccintette a bőrt, megszerezve ezzel a foci történetének azóta is legnagyobb gólját (isten lába). Bevégeztetett. A legkisebb fiú feltörölte a pályát a birodalmi tudattal, bosszút állt Falklandért, a walesi bányászokért, a gazdasági válságért, az elnyomottakért, mindenért és mindjárt kétszer, kétféleképpen. Mindeközben a vásznon azt látjuk még, hogy Margaret Thatcher animált feje leesik és elgurul, a Pistols meg kegyetlenül nyomja a God Save the Queent.

Ez már persze Kusturica a javából, a szarajevói vagány rátapintott a Buenos Aires-i csibész lényegére, akit most talán jobban sirat Argentína, mint Eva Perónt annak idején. Ez van most, Maradona halott, Kusturicában alighanem van még néhány töltény, Manu a csúcson, és még Johnny­ Rottenről is érkezik néha hír, legutóbb például bolhás lett mókusetetés közben. Punk’s Not Dead, ugyebár. Kusturica Maradona-filmjének van még néhány csodás pillanata, mint például amikor a belgrádi Marakana stadionban az isteni Diego rekonstruálta egy ott szerzett, a fizika minden törvényét cáfoló gólját, majd békésen eldekázgatnak egy ideig, vagy amikor elénekel egy dalt egy családi eseményen, de általában véve az egész is rendben van. Hogy Kusturica mennyire avatkozott be a „valóságba”, vagy csak jócskán átitatta a saját személyiségének pregnáns jegyeivel, esetünkben szinte érdektelen. Truffaut például azt mondta, hogy a leghamisabb filmféle éppen a dokumentumfilm, Godard viszont folyamatosan egy végtelen filmhíradó elkészítésén törte a fejét. Különben meg kettős portréfilm ez a javából, párhuzamos életrajzok, ha úgy tetszik. Ütötték is érte Kusturicát mindenfelől eleget, de ő ezt már megszokta. A „Balkán fenegyereke” nem ijedős srác, mint ahogy Maradona sem volt az játékos korában sem, és attól, hogy valószínűleg nem fogom Che Guevarát tetováltatni a vállamra, még felfoghatom, hogy Dél-Amerikában mást jelent papnak, focistának és nemzeti hősnek lenni, mint teszem azt Európában.

(Maradona by Kusturica. Spanyol–francia dokumentumfilm, 93 perc, 2008. Rendező: Emir Kusturica)