Ez már persze Kusturica a javából, a szarajevói vagány rátapintott a Buenos Aires-i csibész lényegére, akit most talán jobban sirat Argentína, mint Eva Perónt annak idején. Ez van most, Maradona halott, Kusturicában alighanem van még néhány töltény, Manu a csúcson, és még Johnny Rottenről is érkezik néha hír, legutóbb például bolhás lett mókusetetés közben. Punk’s Not Dead, ugyebár. Kusturica Maradona-filmjének van még néhány csodás pillanata, mint például amikor a belgrádi Marakana stadionban az isteni Diego rekonstruálta egy ott szerzett, a fizika minden törvényét cáfoló gólját, majd békésen eldekázgatnak egy ideig, vagy amikor elénekel egy dalt egy családi eseményen, de általában véve az egész is rendben van. Hogy Kusturica mennyire avatkozott be a „valóságba”, vagy csak jócskán átitatta a saját személyiségének pregnáns jegyeivel, esetünkben szinte érdektelen. Truffaut például azt mondta, hogy a leghamisabb filmféle éppen a dokumentumfilm, Godard viszont folyamatosan egy végtelen filmhíradó elkészítésén törte a fejét. Különben meg kettős portréfilm ez a javából, párhuzamos életrajzok, ha úgy tetszik. Ütötték is érte Kusturicát mindenfelől eleget, de ő ezt már megszokta. A „Balkán fenegyereke” nem ijedős srác, mint ahogy Maradona sem volt az játékos korában sem, és attól, hogy valószínűleg nem fogom Che Guevarát tetováltatni a vállamra, még felfoghatom, hogy Dél-Amerikában mást jelent papnak, focistának és nemzeti hősnek lenni, mint teszem azt Európában.
(Maradona by Kusturica. Spanyol–francia dokumentumfilm, 93 perc, 2008. Rendező: Emir Kusturica)
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!