Négyszögű kör

Immár 25 éve tart az állóháború: a szerbek féltékenyen őrzik különállásukat, s ebben élvezik Szerbia és Oroszország támogatását.

Gyászoló a srebrenicai Potocari temetőben, 2019 Fotó: Anadolu Agency Forrás: Getty Images

A második közös délszláv állam szétesése éppúgy nagyhatalmi érdekből történt – legalábbis részben –, mint a létrejötte. 1984-ben a Reagan-kormány direktívát dolgozott ki a jugoszláv gazdaság „megnyitásáról”. Ez folytatása volt egy korábbi, 1982-es keltezésű, az egész kelet-európai, úgynevezett szovjet blokkra vonatkozó direktívának, amelynek célja a kommunista kormányok megdöntése és a kelet-európai országok alárendelése volt a nagyhatalmak által diktált világpiaci törvényeknek. A többi szocialista országtól eltérően azonban

ez különösen nagy veszélyeket rejtett magában a soknemzetiségű Jugo­szlávia esetében, amelyben elég erősek voltak a szeparatista tendenciák, ám ezt a stratégák nem vették figyelembe.

Az amúgy is adósságokban fuldokló országra a Nemzetközi Valutaalap által rákényszerített strukturális reformok, a növekvő kamatterhek a szocialista nagyipar fellegvárainak csődjét, hatalmas inflációt, a lakosság elszegényedését hozták, és felerősítették az etnikai ellentéteket. Szerbia szívósan ellenállt a változásoknak, s a régi világrend fellazulását arra használta fel, hogy Európa negyedik legnagyobb hadseregének számító haderejével és az általa felfegyverzett szerb szabadcsapatokkal kihasítsa a szomszédos tagköztársaságokból a magába olvasztani kívánt területeket. Valamiféle forgatókönyv alighanem létezett arra nézvést, mit kell tenni a tagköztársaságok kiválásának megakadályozására, hiszen Szerbia külpolitikájának alappillére, a szerblakta területek egyesítése széles körben ismert volt. Így számítani lehetett arra, hogy nem engedi ki a kezéből ezeket a területeket. A döntő lépést, Horvátország és Szlovénia függetlenségének elismerését azonban a lengyel pápa mégis megtette. Németország már a vatikáni példát követte a liberálisok sajnálatára.

Gyászoló a srebrenicai Potocari temetőben, 2019
Fotó: Getty Images

Meg is kezdődött a harc a szerb kisebbség által lakott horvátországi területekért. Bosznia-Hercegovinában, amely etnikailag leképezte egész Jugoszláviát, 1992. február 23-án még bosnyák–horvát–szerb konföderációról írtak alá megállapodást az érintett vezetők, és tárgyalásba kezdtek a területi megosztásról az egyes etnikumok között. Ez azonban kudarcba fulladt, és február 26-án már az ország teljes függetlenné válásáról tartottak népszavazást. A bosnyákok és a horvátok megszavazták, a szerbek bojkottálták azt. Az első diplomáciai elismeréssel (az EU április 6-án, Németország 7-én) elkezdődtek a harcok a boszniai szerb területekért is.

A háború során mintegy százezer ember vesztette életét, nagyrészt muszlim civilek, és több százezren voltak kénytelenek elhagyni a lakóhelyüket. A szerbek összefüggő szerb terület létrehozásáért olyan részeket is elfoglaltak és etnikailag meg is „tisztogattak”, ahol nem éltek szerbek. Kedvező helyzetükből a horvát és a bosnyák hadsereg közös akciói vetették ki őket. Az USA-nak ugyanis az 1994. márciusi washingtoni egyezménnyel sikerült elérnie a bosnyákok és a horvátok kibékülését, hogy ne egymással, hanem a szerbekkel harcoljanak. Az 1995. júliusi spliti nyilatkozatban rögzítették a horvát fegyveres erők és Bosznia-Hercegovina hadserege műveleteinek összehangolását. Ennek köszönhetően léphetett Horvátország hadserege Bosznia-Hercegovina földjére, és ért el nagy sikereket a szerbek visszaszorításában. Utóbbiak tárgyalási hajlandóságát növelte Horvátország megszállva tartott részeinek visszafoglalása is. Az USA-nak már ekkor, 1994-ben határozott elképzelései voltak a boszniai rendezésről.

Daytonban nem történt egyéb, mint hogy – déjá vu – ezt a három államfővel elismertette.

Az eredmény: Bosznia-Hercegovinát 25 év elteltével sem érzi magáénak egyik államalkotó népe sem. Az ország jövőbeni alkotmányát is magában foglaló megállapodás szellemi atyja, Richard Holbrooke, az USA különmegbízottja nem kevesebbre vállalkozott, mint a kör négyszögesítésére: a bosznia-hercegovinai állam egységét fenntartotta, a szerbek által genocídium árán megtisztogatott területek kvázi önállóságát viszont különleges jogok biztosításával szavatolta. A három államalkotó népet két entitásra osztotta, a legnagyobb és legkisebb lélekszámút,­ a muszlimokat és a horvátokat egy entitásba, a Bosnyák–Horvát Föderációba kényszerítette.

Immár 25 éve tart az állóháború: a szerbek féltékenyen őrzik különállásukat, s ebben élvezik Szerbia és Oroszország támogatását.

A horvátok veszélyeztetve érzik magukat a muszlim többség által, amelyik központosított államot akar. Törökország a muszlimok mellett van, az EU sehol sem, holott jobban tenné, ha választana valami működőképes megoldást, máskülönben ezt a Daytonban befagyasztott konfliktust aligha lehet békésen feloldani.