Nem csupán kirakat

A Belgrád rakpart helyreállítása, a rózsadombi volt SZOT-szálló csúnya és túlzott magasságú átépítésének megakadályozása, a budai rakpart hitelességének megőrzése vagy a Bécsi utcai „Zeppelin-terv” jogsértő engedélyének visszavonatása – néhány a húszéves Budapest Világörökségéért Alapítvány (BVA) eredményei közül. Az építészeti örökség egyéni és kollektív tudatosítása a Pro Urbe Civil Európai Fórum keretei között is zajlik, amely motorja a nemzetek közötti kulturális együttműködésnek. A lengyel partnerrel Jarosławban rendezett Örökségi Éjen Rákóczitól Bakfark Bálintig, a magyar Jadwiga királynőtől a reneszánsz udvari táncokig, Gyóni Gézától a lengyel szabadságharcosokig ének, zene, tánc idézte fel és erősítette a város építészeti és történeti identitását a közönségben.

Budapest első világörökségi előterjesztését ­Korompay Katalin, a BVA főépítésze készítette el, az ő dokumentációja alapján vették fel 1987-ben Budapestet – a budai vár és a dunai panorámák – és Hollókőt a Világörökségi Listára.

– Nem sokkal ezután történt, egy repülőúton szó szót követett a mellettem ülő francia fiatalemberrel, aki egyszer csak azt mondta: tényleg nagyon szép Budapest, de higgye el, ha nem jártam volna Kecskeméten, nem jönnék többet Magyarországra. Hogy néznek ki Budapest mellékutcái? Hogyan engedhették, hogy ilyen állapotba kerüljenek? Ezt a fiatalembert egészen elképesztette a főváros belső részeinek elhanyagoltsága, a társasházak lerobbant látványa. Őszinte kifakadása megrázott – meséli Korompay Katalin.

– Miközben odavagyunk, milyen szép is a mi városunk, valójában arra vágyunk, hogy ne csupán kirakatként tekintsünk rá.

A BVA főépítészének másik alapélménye, amikor a VII. kerületi épületbontások miatt egy belső-erzsébetvárosi utcán megállva az UNESCO Világörökség Központ Párizsból kiküldött szakértője kifejezte, milyen értékes háttérterülete ez az Andrássy úti világörökségnek. Majd rátett még egy lapáttal: el tudná képzelni, hogy ez a hely önmagában is világörökség legyen. Korompay Katalin megerősíti, hogy a XIX–XX. század fordulóján kiépült belső városmag Budapest egyik legfőbb építészeti értéke. Kivételes színvonala és 1200 hektáros egybefüggő területe miatt egyedülálló a világon. Ennek az eklektikus Budapestnek méltó és jövőtálló megőrzése az alapítvány legfőbb célja.

A jól ismert városképhez hozzátartozik a dunai rakpart, amelynek terve már az 1838-as nagy árvíztől kezdve terítéken volt.

A kiegyezést követő években 12 kilométer hosszan kiépült rakpart ugyanakkor megkívánta a város alapszintjének emelését: az utcákat jó egy méterrel feltöltötték. Ennek következtében házak földszintjei alagsori helyzetbe kerültek, pincelakássá váltak, hacsak nem süllyesztették vissza a járdát, mint a Batthyány tér műemlék házai­nál. (A Szent Anna-templom kapujához is ezért vezet lefelé a lépcső.) De még ennél is nagyobb változást hozott a rohamszerűen megindult iparosítás.

A századforduló Budapestjén sorra épültek a háromszintes bérházak, kényelmes otthont kínálva a középosztálynak. Az utcai fronton három-négy szoba fürdővel, vécével, cselédszobával igazán élhető környezetnek tűnt. Vonzotta a lakókat a gazdagon díszített homlokzat, a míves kapualj és lépcsőház is, így jött létre az a mintegy száz kilométer hosszú századfordulós utcafront, amelyet ma is védelem illet. Csakhogy mindez a „kirakat” része volt.

A szűkös, sötét udvari szárnyak sem maradhattak parlagon természetesen, oda a fővárosba tóduló vidéki munkaerő költözött. Ezzel kialakultak azok a jellegzetes, kettészakított beépítésű területei a fővárosnak, amelyek többnyire a lakóközösséget is kettészakították. A belső épületszárnyak nyomorúságos szoba-konyhás lakásai már a megépítésük idején is korszerűtlennek számítottak. Olyan persze nincs, hogy egy házban minden lakás egyformán jó, az természetes, hogy vannak gyengébb minőségűek. Csak nem ilyen mennyiségben – véli Korompay Katalin –, mert a belső városmag lakásállományának a nagyobbik része szinte élhetetlen.

Nem csak a világosság, a fény hiánya miatt: zajlik az élet a gangon, minden behallatszik, a függőfolyosóról meg belátni a szobákba. Nyoma sincs az intimitásnak.

Pontos leírást ad erről Kosztolányi Dezső 1909-ből: hogy írni tudjon, egész nap égetnie kellett a lámpát a szobában, mert az nem kapott fényt a belső udvar felől. Pedig akkor a bérház még új volt, rá pár évtizedre viszont már be is feketedett a fala. Az író felesége, Harmos Ilona Fehérvári úti lakásukat tartotta tűrhetetlennek: „Fürdőszobánk nincs. Vásárolok ugyan kádat, és beállítom a négy szoba egyikébe, de víz nincs. Az uram elindul lakást keresni…” Ezek a problémák azonban nem szoktak egyik napról a másikra megoldódni. Pláne koncepció és széles körű összefogás nélkül nem.

Az épületszárnyak szoba-konyhás lakásai már a megépítésük idején is korszerűtlennek számítottak. Terhes örökség
Fotó: Bach Máté

– A rossz minőségű lakások lehúzzák az egész házat – mutatja be az értékvesztés folyamatát a BVA főépítésze. – Ahogy kiépült a város, a forgalmas főutak mentén veszíteni kezdtek az értékükből a világos, polgári lakások, hiszen az utcafront zaja és bűze a harmadik szintre is felér.

A füst és a korom lerakódik a homlokzaton. Ráadásul a felújítások már az 1920-as évektől rendre elmaradtak, s a második világháború súlyos rombolásai után is épp csak a lakhatóvá tétel volt a cél. A történelmi belső kerületek – Belváros, Terézváros, Erzsébetváros, Józsefváros, Ferencváros – ötezer régi bérházának korszerűsítésére nem került sor az állampárti időkben sem. Akkor épp a lakótelepek épültek.

Az 1980-as évek közepén kis léptékben, a Ferencvárosban és a Klauzál térnél elindult a szakma által sürgetett városrehabilitáció, amely bizonyította, hogy korszerűsíthető a „pesti bérház”. Mivel az élhetetlenül sűrűn beépített tömbökben jó néhány hátsó épületszárnyat lebontottak, így a szűk udvarok helyén létrejöttek tágasabb, világosabb és zöldebb belső kertek. Az egykori szoba-konyhák összevonásával pedig családoknak is alkalmas udvari lakásokat alakítottak ki. A rendszerváltás idején aztán az ingatlanok egyetlen tollvonással a kerületi önkormányzatok tulajdonába kerültek. A legtöbb kerület – az eladásából befolyó bevétel reményében – élt a lakásprivatizáció szélesre tárt lehetőségével.

A lakók a lakbéremeléstől félve és a magántulajdon iránti vágytól hajtva a vétel mellett döntöttek anélkül, hogy az ezzel rájuk háruló sokmilliós felújítási költségbe belegondoltak volna. A belső városmag rehabilitációja azóta is várat magára.

A BVA szakmai tevékenységével hozzájárult az Európai Parlament azon döntéséhez, hogy az uniós források megnyíljanak a lakóterületek, lakóházak rehabilitációja számára is. Mádl Ferenc egykori köztársasági elnök az alapítvány szakszerű, kitartó és következetes munkáját látva vállalta el a védnöki szerepet. A BVA egykori elnöke, az egy esztendeje elhunyt Horváth János pedig országgyűlési képviselőként is felszólalt a témában, hangsúlyozva: „A világörökség állami feladat. A világörökséggé nyilvánítást nem kívülről oktrojálják ránk, hanem mi kérjük a kivételes, egyetemes érték elismerését az UNESCO-­tól. Hogy mi ez a Világörökség Bizottság, amely ennek az intézménynek a bevezetését és működtetését kéri tőlünk, és a baljós hírek hallatán is elszámoltat, és felelősségre vonja azokat, akik a köz ellen tesznek? Nem valami nagy hatalmú sündisznóról van itt szó messze Párizsban, hanem mi magunk vagyunk, ez a mi magunk érdeke.”

– A sors azzal tüntette ki a BVA-t, hogy utolsó másfél évtizedében együtt dolgozhatott Horváth Jánossal azért a világörökségért, amely az ő szemében is több volt a tárgyi örökség megőrzésénél – mondja Bouquet László ügyvezető elnök. – Együtt fundáltuk ki a Pro Urbe Civil Európai Fórumot is, amelynek keretében mindnyájan átélhetjük és egymásnak is elmondhatjuk otthonunk tapasztalatait, kulturális gazdagságát, építészeti örökségének értékeit. A környezetünkben található kulturális javakban, műemlék épületekben, képekben, szobrokban, de éppúgy az egyszerű házakban, utcákban és terekben mindig ott van Európa öröksége is, abban meg az egész világ – a világ öröksége.

– Határozott szándékkal és szervezett összefogással lehet csak folytatni a városrehabilitációt – hangsúlyozza Korompay Katalin. – A főváros nemzetközi szakértők szerint is világörökségi értékű régi bérházövezete csak egy ilyen

– Bécshez vagy Párizshoz hasonlóan felülről kezdeményezett, számos szereplő együttműködésével megvalósuló – strukturális korszerűsítés által menthető meg. Valójában a Világörökség Bizottság által a 90-es évek óta kötelezően előírt kezelési terv hiányzik a fővárosban, ezért is nem ritka, hogy szakmailag megalapozatlan döntésekkel nyúlnak bele az értékekbe. A magyar világörökségi helyszínek közül egyedül Budapesten hiányzó kezelési terv elkészítésére a jogszabályokban előírt legújabb határidő: 2021. év vége.

Örökségünk tudatosítása óriási felelősség. Társasházi viszonyok között hívószó lehet a tulajdonosi érdek, amelyhez azonban meg kell erősíteni a tulajdonosokat. Az építészet a mindennapok keretét adja: állandóan szem előtt van, éppen ezért az egyik legfontosabb identitásképző erő a társadalomban. Budapest csak akkor őrizheti meg önazonosságát, ha meg tudja őrizni a meglévő értékeit – ami nem jelenti a kortárs építészet kitiltását a történeti városrészekből, sőt!

A főépítész szerint igen kívánatos, hogy odaillő, jó léptékű, markáns, új épületekkel, akár szoborszerű középületekkel gazdagodjon az együttes, hiszen nemhiába vannak jó építészeink.

Névjegy

A Budapest Világörökségéért Alapítvány a klasszikus civil örökségvédelem évei után hamar kilépett a nemzetközi térbe. 2012: a magyar Világörökség Éve az UNESCO-val; 2014: az uniós bővítés évfordulóját az építészeti örökséggel ünnepelték a tagországok; 2018: a Kulturális Örökség Európai Éve, a Pro Urbe Civil Európai Fórum az EP és az EB támogatásával; 2019: örökségi rendezvény a Kelet–Nyugat közötti középkori kereskedelem egyik központjában, a dél-lengyelországi Jarosławban, az egykori jarmarkok ünnepén; 2020: Horváth János-konferencia, a Pro Urbe

– V4-ek programok szervezése és a Veszprém–Balaton 2023 Európa Kulturális Fővárosának előkészítése.