Szügyig sáros bivalyok vontatnak gumirádlis kordékat. Farkasoknál is harciasabb pásztorkutyák robognak le egy domboldalon. Kipirult arcú, sísapkás atyafi feszít lován, láncfűrészt szorongatva a hóesésben, mint egy rohamra készülő lovag. Roham lesz is, csak éppen a halálra ítélt székely erdő ellen. Idős házaspár didereg nyakig betakarózva a hitvesi ágyban, az asszony fekete fejkendőben, a férfi fekete kucsmában, mintha még életükben felravatalozták volna magukat. Tamási Áron novellái és figurái elevenednek meg Váradi Péter Pál megrendítő fényképein, amelyek többet mutatnak, mint az „egyszerű” erdélyi zsánerképek, sötétebbek, mint a szikár dokumentumfotók: haláltánc pillanatai ezek, a múlófélben lévő – vagy már el is múlt – világ mozzanatai.
Azt gondolnánk, a trianoni centenárium évében Dunát lehetne rekeszteni azokkal a kiadványokkal, amelyek a békediktátumot és egy évszázadnyi következményeit dolgozzák fel. Valóban több értékes és feltáró erejű könyv is megjelent 2020-ban, de mégsem lehet még Oltot vagy Poprádot sem rekeszteni velük. Főként azért nem, mert a jelenünket is megszabó nemzeti traumánkat nem lehet elégszer és elegendő nézőpontból, műfajban, hangnemben és szemléletmóddal feldolgozni. Sem idén, sem akkor, amikor 101. vagy 203. esztendejét írjuk majd Trianonnak.
A szovátai Lőwey Lillát és a nagyváradi Váradi Péter Pált 1995 óta fűti a szenvedély, hogy helytörténeti-irodalmi fotóalbumaikkal hazaszeretetre neveljék olvasóközönségüket – és itt e fogalmon természetesen a történelmi hazát kell érteni. Erdély rejtett tájegységei, szórványmagyarsága, kevéssé ismert vagy nem a helyükön kezelt írói, művészei, szellemi és erkölcsi hősei jelennek meg ezekben a kötetekben – mindazok az emberek és tájak, akikre és amelyekre rávetülnek Trianon messzire nyúló árnyai, ahogy Lőwey Lilla írja. 25 év alatt csaknem félszáz albumot készítettek, nagyban hozzájárulva a legnagyobb Kárpát-medencei magyar kisebbség múltjának és jelenének megismeréséhez.
Az idei centenáriumra megjelentetett negyvennyolcadik albumukat az 1920 utáni Székelyföldnek szentelték. Lőwey Lilla irodalmi idézetekkel tűzdelt szép kísérőszövege bemutatja ennek a száz évnek az egyre tragikusabb pusztítási hullámait kezdve az impériumváltástól az 1944-es újabb impériumváltáson át a sovén kommunizmusig és a hasonlóan sovén román „demokráciáig”. A székelyek kálváriáját erőteljesen szemlélteti a víz alá került Bözödújfalu sorsa, amelyet Váradi fotói rögzítenek évről évre, az Úzvölgyi katonatemető körüli provokációk; valamint Nagybaczoni Nagy Vilmos honvédelmi miniszter sorai, aki 22 évig nem látogathatott szülőföldjére: „Kimentem a parajdi temetőbe, hogy felkeressem édesapám sírját […]. A régi sírlátogatás óta néhány évtized telt el. S most hiába mentem a temetőbe, hiába kutattam végig azokat a helyeket, ahol sejtettem a sírt. Az eltelt harminc esztendő alatt a temető teljesen elvadult. Benőtte a bozót, és sem a sírkövet, sem a rajta volt rózsabokrot nem lehetett megtalálni.”
