A megnyert vb-ezüst után klublegendaként segített újjáépíteni a vidéki fellegvárat

Vasárnap lesz negyven éve, hogy a magyar férfi-kézilabdaválogatott a máig egyetlen világbajnoki érmét szerezte. Az 1986-os svájci vb-n elért ezüstéremben fontos szerepet vállalt Kontra Zsolt is, akinek az volt az utolsó világversenye a nemzeti csapat tagjaként. Az egykori világválogatott balszélső a Tatabánya együttesében érte el a legnagyobb sikereit – három bajnoki cím, kupagyőzelem, NB I-es gólkirályi cím, KEK-elődöntő és BEK-negyeddöntő –, és mindmáig a bányászváros gárdáját segíti. Interjú.

Kontra Zsolt már ötven éve a tatabányai kézilabda meghatározó alakja Fotó: Origo/Koncz Márton

– Mikor volt utoljára olyan napja, amikor nem gondolt a kézilabdára?
– Nem mostanában, az biztos. A hatvanas években kerültem a kézilabda világába, és ma is benne vagyok, mint a Mol Tatabánya KC technikai vezetője. Nem panaszkodásképpen mondom, de van bőven feladatom: egyeztetni kell a szövetséggel és az aktuális ellenféllel, továbbá a csapatunk utazásának és étkezésének megszervezése is az én dolgom. Ez most a menetrendünk besűrűsödésével különösen intenzív időszak lesz, de nekem ez egy édes teher, hogy abban a közegben lehetek, amiben mindig is szerettem lenni – mondta lapunknak a 198-szoros magyar válogatott balszélső, Kontra Zsolt.

Az 1986-ban vb-ezüstérmes magyar férfi-kézilabdaválogatott balszélsője, Kontra Zsolt jelenleg a Mol Tatabánya KC technikai vezetője. Forrás: Tatabanyahandball.com

Kontra Zsolt a magyar kézilabda sikeréveiben játszott

– Ezer szállal kötődik Tatabányához, de voltak más állomásai is a karrierjének.
– Valóban, Kecskeméten kezdtem el játszani, majd ott Czagány Károly segített ifjúsági válogatottat csinálni belőlem. Érettségi után a kötelező sorkatonaság miatt két lehetőségem volt, végül a Budapesti Honvéd SE helyett a Honvéd Szondi SE-hez kerültem, azért is, mert a fővárosiak balszélsője Kenyeres József barátom lett. Székesfehérváron lettem felnőttválogatott, tagja voltam a montréali olimpián hatodik helyezett csapat keretének is. A két év letelte után a Szondinál lezajlott változásoknak is köszönhetően távoztam, és Pál Árpád barátomat követve, valamint a nekem szimpatikus, Albrecht Miklós-féle csapatstílus hatására is igazoltam Tatabányára. Azóta pedig egy későbbi, négyéves ausztriai légióskodást leszámítva itt vagyok.

– Játékosként a tízéves tatabányai korszaknak mi volt a csúcspontja, lehet-e választani a három bajnoki cím közül?
– Mindhárom más-más okból volt nagy élmény nekem, de a legnagyobb bravúrnak én az utolsót, az 1984-eset tartom. Akkor a Tatabányáról frissen Veszprémbe került Kaló Sándor vezetése alatt az Építők volt a favorit, mégis le tudtuk győzni őket idegenben is, a férficsapatunkhoz beugró Kuzma Ferenc irányításával (az idény egyik utolsó, októberi fordulójában, az aranyéremről döntő ki-ki mérkőzésen 25-23-ra nyert a Tatabánya Veszprémben – a szerk.). Az egy felejthetetlen siker volt. Akkoriban ráadásul a hazai trófea különösen értékes volt, talán az európai kupáknál is jobban, hiszen még a BEK-nek sem volt akkora jelentősége, mint akár a karácsonyi ünnepek alatt sorra kerülő németországi meghívásos tornáknak, akár a válogatottbeli felkészülésnek. A válogatott volt az, ami tulajdonképpen szent és sérthetetlennek számított.

– Utóbbit tapasztalatból is mondhatja, elvégre két olimpiát és három világbajnokságot is megjárt. Akkoriban nem volt még Európa-bajnokság, vb-t pedig négyévente rendeztek, úgyhogy ennél többel kevesen rendelkeztek.
– Azért igazán lehetett volna belőle három-négy olimpia is. A mai napig fáj, hogy nem mehettünk el Los Angelesbe, mert nagy az egyetértés abban, hogy ott a moszkvai negyedik helynél is szebben, abszolút éremesélyesként szerepelhettünk volna. Így viszont az 1982-es után az 1986-os vb jött, ami nekem egyben az utolsó volt. Kicsit ijesztő belegondolni, hogy már negyven éve volt a svájci torna, de ma is büszkék vagyunk arra a teljesítményre: az egy megnyert ezüst-, nem pedig egy elveszített aranyérem volt. Jó kapcsolatot ápolunk egymással, jövő szerdán pedig újra összeülhetünk a szövetség által szervezett eseményen.

– Abban a Mocsai Lajos-féle csapatban ön az idősebbek közé tartozott, de a szöuli olimpia még talán benne lehetett volna. Vagy nem?
– Akkor már Linzben légióskodtam. Harmincéves koráig senki nem szerződhetett szabályszerűen külföldre, és bár volt addig is több megkeresésem, végül az 1986-os vb után a linziek korrekt ajánlatára mondtam igent. Itthon válogatott játékosként sportmunkatársnak is számítottam, Ausztriában viszont a szerződés szerint nem voltam profi státuszú, hanem hivatalosan a fő szponzor alkalmazottjaként szerepeltem. Voltak csapattársaim, akik a szponzorcégnél délelőttönként dolgoztak, és esténként (pénzért) mérkőzést játszottak, én viszont úgy írtam alá, hogyha csak a kézilabdára koncentrálhatok. Szóval, 1988-ban én már játékos-edzőként dolgoztam a linzi klubnál, amely noha elengedett volna az olimpiára, nem tartottam volna fairnek, hogy kihagyom a szeptemberi felkészülési időszakot, ezért nem utaztam végül Szöulba. Később is jól éreztem magam Linzben, jó volt a kapcsolatunk, habár az osztrák állampolgárság felajánlását nem akartam elfogadni. Aztán 1990-ben dönteni kellett, és hazajöttünk, hogy a gyermekem már Magyarországon kezdhesse el az iskolát.

– Nehéz döntés lehetett, pláne hogy az ön távozásával párhuzamosan a tatabányai kézilabda sikerévei is elmúltak. Később fontos szerepe volt abban, hogy egyáltalán megmaradt a klub.
– A nyolcvanas évek végén a helyi szénbánya hanyatlásával, aztán a rendszerváltás után az állami támogatás megszűnésével a kézilabdacsapat is nehéz helyzetbe került, szörnyű körülmények voltak itt. A tatabányai gazdaság mélypontra került, és másfél évtizeden át nem volt biztos, hogy a klub egyáltalán megmarad-e. A kilencvenes években is közel maradtam a kézilabdához, és támogattam a gárdát, de nem végig volt szoros kapcsolatom: akkoriban leginkább a szomszédos Sport Étteremben dolgoztam.

Kontra Zsolt nélkül ma sem lehet elképzelni a tatabányai kézilabdát. Fotó: Kemma.hu/Zantleitner Ingrid

Ismét fellendült a tatabányai kézilabdacsapat

– Mi segítette mégis a megmenekülést?
– Nem „mi”, inkább „ki”. Akkoriban a szövetség sem tudott támogatni, valamint a szponzorkeresés is újdonságnak számított, nehezen lehetett pénzhez jutni. A segíteni próbáló és velünk máig szoros kapcsolatban lévő tataiakkal összeolvadva megjártuk a másodosztályt, vergődtünk, míg végül 2001-ben Marosi László a visszavonulása után hazatért Tatabányára, és az élet-halál harcot vívó csapatot segített újjáépíteni. Többek között engem is megkeresett, Kanyó Antallal mi is igyekeztünk besegíteni, de a klub megmentése főleg az ő érdeme volt. Ráadásul máig elnökként segíti az együttest.

– Kanyó Antal, Kontra Zsolt, Marosi László – nem gyakori, hogy klublegendák építenek újjá egy csapatot.
– Azért mi a többi korábbi csapattárssal közösen különösen jó kapcsolatot ápoltunk egymással, a barátságunk is sokat segített a régi sikerek elérésében. Amondó vagyok, hogy egy csapatsportág öltözőjében jobb nevelést lehet kapni, mint sok iskolában vagy családban: megtanítanak köszönni, viselkedni, versengeni, érzelmet kifejezni. A közöttünk lévő jó viszonyt az is alátámasztja, hogy 2024 novemberében segítettem megszervezni egy találkozót Tatabánya négy bajnokcsapatának összes, még élő tagjával, és mindenki szívesen el is jött rá. Az összesen harmincnégy, bajnoki aranyérmes játékos közül, azt hiszem, akkor húsz élt – azóta sajnos, még kevesebb –, és mellettük az egykori stábtagok is itt voltak az ünnepségen. Szerencsére azóta is sokakkal találkoztam, hiszen akik a környéken laknak, majdnem minden hazai mérkőzésre kilátogatnak az új csarnokba.

– Ha nem is az egykori sikereket, de ahhoz hasonlókat láthatnak, elvégre 2015 óta többek között nyolc NB I-es bronzérmet gyűjtött a klub. Ősszel, tíz forduló után hibátlanul állva, a Szeged elleni hazai siker után kezdtek még többen reménykedni?
– Valóban jól nézett ki a mostani idény eleje, de azért reálisan láttuk a dolgokat akkor is. Nyilván mindig a győzelem a cél, de a Veszprém és a Szeged az elmúlt évtizedekhez hasonlóan most is kiemelkedik. Ők egyszer-egyszer botlanak, leginkább a Bajnokok Ligája-mérkőzéseik után fáradtan, a mögöttük lévő nyolc-tíz csapat közül viszont bárki bárkit legyőzhet. Ez, és a bajnokság magas színvonala egyaránt jót tesz a magyar kézilabdának. A bronzérem a reális cél, és afelé jó úton haladunk: a vasárnapi, szegedi vereséggel is még öt pont az előny a negyedik FTC előtt.

Tóth Edmond jelenlegi csapatában több légiós is segít a jó eredmények elérésében. Forrás: Tatabanyahandball.com

– A Magyar Kupa-döntő és ez Európa-kupa-elődöntő küszöbén is az NB I-es dobogó a legfontosabb?
– Ha választani kell, talán igen, de inkább hadd ne kelljen döntenem. Tényleg jól hangzik, hogy a Veszprém vagy a Szeged helyett a NEKA-n át vezet az út az 1989 óta nem látott kupadöntőig, ami egyben nemzetközi porondot is érhet, de egyáltalán nem szabad lebecsülni a balatonbogláriakat. Az európai kupában pedig már három kört teljesítettünk, úgyhogy ott sem állnánk meg: a török Nilüfer Belediyespor elleni negyeddöntőből is továbbjutnánk. A szurkolóink is megérdemelnék, mert szerintem az egyik leglelkesebb tábor a mienk, és köszönettel tartozunk nekik: mindenhová elkísérnek minket, végig drukkolnak, és idehaza is a miénk az NB I-ben a legmagasabb, kétezer fő feletti az átlagnézőszám. A sérülések ismeretében pláne nagyon nehéz lesz ez a tripla versenyfutás, a hármas terhelés, de ritka lehetőség előtt állunk, így minél sikeresebb tavaszban reménykedünk.

– A 2020-as évek elején a magyar férfi-kézilabdaválogatott java részét a Tatabánya adta, és a klubnál alig voltak légiósok. Most a keretből két játékos lesz ott az olaszok elleni felkészülési mérkőzésen, és az első csapat majdnem fele külföldi. Ez a változás is kellett a nagyobb sikerek eléréséhez?
– Mi is szívesebben dolgoznánk továbbra is csupa magyar, főleg saját nevelésű játékossal, de a klubunknál nevelkedő 14-15 éves fiatalokat egyre inkább elviszik az akadémiák, és máshonnan nem lehet elcsábítani annyi magyart a helyükre. Ugyanakkor már a hetvenes-nyolcvanas években sem feltétlenül helyi játékosok, hanem inkább vidékiek alkották a tatabányai keretet. Akkoriban a bánya okozta hírnév is csábító volt, légiós persze a szabályok szerint sem nagyon lehetett. Ma más világ van, de ha megnézzük az új csarnokunkat, több külföldi játékos például annak hatására is mond igent nekünk, miután először idelátogat. Mi nyilván nem vagyunk azon a szinten, hogy világklasszisokat igazoljunk, de a lehetőségeinkhez mérten igyekszünk olyanokat szerződtetni, akik aztán beválnak. És kénytelenek is vagyunk ezt tenni.

– Nehéz elképzelni a tatabányai kézilabdát Kontra Zsolt nélkül. Önnek is nehéz még elképzelnie az életét a klub nélkül?
– Hálás és szerencsés vagyok, hogy azt csinálhatom, amit szeretek, és amihez értek. Úgyhogy, amíg az egészségem engedi és számítanak rám, addig itt tervezek lenni. Remélhetőleg még sok ilyen jó idényünk lesz, mint amilyen eddig a mostani.

A magyar válogatott útja az 1986-os kézilabda-vb ezüstérméig:

csoportkör:

• Magyarország–Dánia 25-21 (Zürich, február 25.)
• Magyarország–Svédország 23-22 (Zürich, február 27.)
• Magyarország–Algéria 23-19 (Bázel, február 28.)

középdöntő:

• Magyarország–Izland 21-20 (Zürich, március 2.)
• Magyarország–Románia 19-17 (Genf, március 4.)
• Magyarország–Dél-Korea 34-28 (St. Gallen, március 6.)

döntő:

• Jugoszlávia–Magyarország 24-22 (Zürich, március 8.)

Mocsai Lajos kerete: Bíró Imre, Bordás József, Debre Viktor, Fodor János, Gyurka János, Hoffmann László, Horváth Gábor, Iváncsik Mihály, Kenyeres József, Kontra Zsolt, Kovács Mihály, Kovács Péter, Marosi László, Oross Tibor, Szabó László.

Az 1986-os vb-döntő: