Perényi Miklós magamagát értelmezi újra, ugyanis negyven évvel ezelőtt rögzítette már Johann Sebastian Bach összes csellószvitjét. Vajon a klasszikus zeneműről, az agyonrágott, minden zeneiskolában hallható csellódarabról lehet még újat mondani? Érdemes besétálni ezzel a céllal a Hungaroton stúdiójába?
Mindennap feltesszük ezer formában a kérdést: érdemes? Perényi Miklós azonban a kérdés fölé emeli a hallgatót. A gordonkaművész túl van azon, hogy korszakok játékstílusán merengjen, és megvalósítsa egyéniségét. Csak úgy beleszúrja a cselló lábát a tartóba, és játszik. Elengedte a romantikus korszakot, amikor szinte csöpögtek a hangok a hangszerből, elengedte az „eredeti barokk”-ot mániásan kutató korszakot, amikor valami iszonyú tempót diktálva pattogó tánccá lett ez a zene. Most már nincs szükség semmiféle ideológiára vagy reakcióra, nem kell válaszolni semmiféle elgondolásra. Már nincs jelen az a fajta zenélés, amelyik provokál, amely nagyot akar üzenni, hanem csak gördülnek a hangok, mindegyik pontosan úgy, ahogy van. Túl van ez a zene már a szavakon, és minden, ami a szavakon túlvezet, az magához a titokhoz, az élet titkához vezet.
Egyébként is van valami rejtélyes Johann Sebastian Bach szvitsorozatában, amely 1720 körül keletkezett Cöthenben. Kottája elveszett, mint annyi más Bach-mű is. Felesége másolatában maradt ránk a leghitelesebb kézirat. Erről sem tudtunk sokáig. Pablo Casals katalán származású spanyol csellóvirtuóz, karmester és komponista tizenhárom évesen betért egy antikváriumba Barcelonában, ott fedezte fel Bach szólócsellóra írott szvitsorozatát. Így ír erről: „Megálltunk apámmal egy régi zenemű-kereskedésnél, közel a kikötőhöz.
Böngészni kezdtem a kották között. Hirtelen egy gyűrött, időtől elszíntelenedett lapkötegre bukkantam. Johann Sebastian Bach csellóra írt, kíséret nélküli szvitjeinek kottája volt a kezemben! Csodálkozva néztem: Hat szvit gordonkaszólóra. Minő varázslat és titok rejtőzik e szavak mögött – tűnődtem. Sohasem hallottam még a szvitekről, csak bámultam a lapokra, és cirógattam őket. Soha nem halványult el e jelenet képe. Hazarohantam, és úgy szorítottam magamhoz a szviteket, mintha koronaékszerek volnának. Otthon belemerültem a kottába. Újra meg újra átolvastam az egészet, és az elkövetkező nyolcvan évben nőttön-nőtt bennem a felfedezés csodája. Egészen új világ nyílt e szvitek nyomán, leírhatatlan izgalom fogott el, amikor játszani kezdtem őket. Ez lett az én legkedvesebb muzsikám.”
