Még tizenkét évet kellett várnia a nagyközönségnek, hogy meghallhassa, Casals ugyanis ennyit készülődött arra, hogy végül 1901-ben előadja. Naponta gyakorolt, miközben senki sem tudta, hogy léteznek ezek a művek. Ismeretlen vizeken evezett éveken át, senki sem tudott neki segíteni ezen a felfedező úton. De Casals valóságosan életre keltette a kottát. Számára ez a zene tényleg a szeretet költészete volt. Évtizedekkel később lemezre is rögzítette az összes szvitet, amelyek nélkül ma már elképzelhetetlen volna egy csellista élete.
Casals olyan erővel indította útjára a szvitek játékát, hogy ennek az érzelmekkel túlfűtött világnak semmi sem állhatta útját. De ahogy lenni szokott, a következő nemzedék szembement az apák hagyományával, és éppen az ellenkező irányba indult. A cél most már az volt, hogy minél egyszerűbben és pontosabban játsszák. Némelyik felvételén Perényi Miklós is feszegeti a lehetséges tempó határait. Ebben a felfogásban nem a költészet, nem az érzelem a lényeg, hanem a barokk kor sajátos fegyelmezettsége. A következő nemzedék pedig még tovább ment, mert szintén valami újat szeretett volna mondani. Ez az emberi nemzedékek nehéz kapcsolódási folyamata. A Bach-szvitek előadásában is megjelentek a különleges megoldások, sokan próbálkoztak azzal, hogy valami egészen újat jelenítsenek meg az előadás módjában.
Perényi Miklós nem egyénieskedik. Nem is vesz elő barokk utángyártott hangszert. Így a hangzás nem is olyan, mint régen, de nem is új. Perényi magát adja. Azt, aki ő most. Nem harsány, nem különleges, semmi túlzás nincs benne.
(Johann Sebastian Bach csellószvitjei Perényi Miklós előadásában. Hungaroton Kiadó, 2020)
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!