Kertész Imre még 1995-ben állította össze a Világvég-történetek anyagát a Helikon Kiadó felkérésére, a könyv azonban nem jelent meg. Az ebbe a munkába tervezett kisregény és novellák később napvilágot láttak az író egyéb köteteiben, ám a szerző eredeti elképzeléseit tükröző kiadvány mindmáig váratott magára.
A könyv A nyomkereső című kisregénnyel kezdődik, amely távolról sem indiántörténet (mint azt a címe egyesek számára sugallhatja), sokkal inkább magánnyomozás krónikája: elbeszélője – a negyvenes éveiben járó, csak küldöttként vagy megbízottként említett, egyébiránt névtelen férfi – felkeresi múltjának helyszíneit, ahol annak idején embertelen borzalmak zajlottak. Az enigmatikus, nyomasztó történetben keverednek a konkrétumok és a látomások, egymásba vegyül a valóság és a mítosz. Az utalásokból azonban egyértelmű, hogy a főszereplő Buchenwaldba és Zeitzba látogatott el, mert a második világháború idején e két település koncentrációs táborában raboskodott.
Az általa végzett vizsgálat lényegében nem a múltat faggatja, sokkal inkább a nyelvet: azt szeretné kideríteni, hogyan lehet a történteket megfogalmazni, kifejezni, ám a főszereplőnek végül be kell látnia: kudarcot vallott, mert bizonyos dolgokat nem lehet néven nevezni. „Ami akkor kimondhatatlan volt, ma is az, de ma már talán jobban tudjuk, hogy miért kimondhatatlan” – erősíti meg az előszóban Kertész Imre.
Az 1967-ben íródott Világpolgár és zarándok című novella Káin és Ábel Ószövetségből ismert történetét meséli újra, más megközelítéssel. Arra kíván rávilágítani, mennyire kiszolgáltatott a jó, milyen könnyen diadalmaskodhat a bűn, valamint arra, hogy aki vállalja a sorsát, az alkuba bocsátkozhat a saját törvényeinek logikája által fogva tartott Úrral.
Az 1989–90-ben keletkezett Budapest, Bécs, Budapest irodalmi igénnyel megfogalmazott napló: az egykori osztrák császárvárosban szerzett élményeit rögzíti benne a szerző. Egy bécsi rendezvényről szólva felidézi egyik beszélgetőtársa véleményét, miszerint az irodalom csak a diktatúrákban fontos tényező, ám az önkényuralmak megszűntével annak szerepe is leértékelődik. Kertész Imre ezzel szemben úgy látja:
„az a társadalom, amelyben az irodalom nem fontos, nem lehet normális társadalom. Az irodalom ugyanis fontos. Mi több: az élet egyetlen értelme. […] Föltéve, hogy vitális cselekvésként művelik.”
