A sanzontól a legényesig

Kultúrák termékeny ölelkezése az Ötödik Évszak első lemezén.

Mindig izgalmas szellemi kalandot jelentett a francia és a magyar kultúra látszólagos távolságának áthidalása – annak érzékeltetésére, milyen közeli is tud lenni a távoli, elég csak Hamvas Béla A bor filozófiája című művére gondolnunk, amelyben halha­tatlan szerzőnk mindkét kultúrnemzetet geniá­lis (szellemi, transzcendens erővel bíró) bornépnek nevezi. A korábbi századokban a különböző néplelkek közötti átjárást az irodalom, a műfordítás jelentette, ma pedig – szép új világunk kevés pozitív jelenségének egyikeként – legfőképp a zene biztosítja ezt. A mai világzenei áramlatokban mindent mindennel össze lehet kutyulni, és kizárólag az egyes muzsikusok megfelelő ízlésén, elhivatottságán múlik, hogy valamiből instant fogyasztható kutyulék lesz-e, vagy különféle kultúrák egészséges, termékeny ölelkezése. Az Ötödik Évszak zenekar első lemeze, a Ne rejtsd el kétségkívül utóbbi folyamatot erősíti.

A zenekar 2020-ban alakult, de Csoóri Sándor „Sündi” (brácsa, hosszúnyakú tambura, koboz, ének), Hegedűs Máté (hegedű), Zimber Ferenc (cimbalom, magyar duda), és Szabó Csobán Gergő (bőgő, gardony, ének) a hazai zenészközösség veteránjának számít, hiszen többek között Lajkó Félixszel, a Buda Folk Banddel, a Dresch Vonós Quartettel és a Magyar Állami Népi Együttessel muzsikáltak együtt. Ami pedig igazán különlegessé teszi az Ötödik Évszakot, az énekesnőjük, Izabella Caussanel, aki francia apától és magyar anyától származik. Megnyilatkozásaiból egyértelmű, hogy mindkét identitását képes tudathasadás nélkül megélni, s éppígy a lemezen is gond nélkül szól hol franciául, hol magyarul az ének, találkozik Victor Hugo, József Attila, Csoóri Sándor és Szép Ernő, és folynak egymásba motívumok a sanzontól a legényesig.

Ami különösen vonzó a Ne rejtsd el hangzásában és a zenekar hozzáállásában, hogy bár a tagok hangszeres tudása külön-külön is följogosítaná őket arra, hogy szétvirtuózkodják a muzsikálást, inkább maradnak a visszafogottabb, de egységes akusztikai környezetnél. Bensőséges, romantikus zene ez, Caussanel hangja olyan finom, hogy csak óvatosan meri hallgatni az ember, mert fél, hogy összetöri a fülével.

És bármennyire olyan hallgatnivaló ez, amely inkább fölemeli, mint földre teríti befogadóját, akik ragaszkodnak a szigorú kategóriákhoz, azoknak okozhat nehézséget, hogy eldönthetetlen: világzenét, népzenét vagy épp dzsesszt hallanak. A Fonó kínálatából legutóbb a Pearly Clouds volt szintén ilyen behatárolhatatlan, de még az álmodozós hangulatban, illetve az énekesnők karakterében is van hasonlóság – kíváncsi volnék, milyen lehet a két együttes egymást követő koncertje.

Persze ne gondoljuk, hogy ettől a hangulattól afféle romantikus vacsorazene lesz – annak is beillik épp, de akár táncolni is lehet rá, hiszen a cimbalom meg a bőgő kellő dinamizmust ad, ha kell, mint az albumkezdő Á une femme című, könnyed kis Victor Hugo-versben vagy a nagy távlatokat nyitó Zoborban, amelyet a daloskönyvekben általában Nem anyától lettem, rózsafán termettem kezdettel találunk, vagy épp a Mets ta main kétnyelvű dalában, amelybe József Attila Tedd a kezed című versét csempészték.

Kiemelkedik, jótékonyan elütve kissé az összképtől, intim misztikumával a Ce que c’est que la mort – szintén Victor Hugo-vers, de jóval súlyosabb a nyitódalnál, az elmúlásról, sőt konkrétan élet és halál átjárójáról szól. S közben a komótos bőgőbrummogás és némi zongoracsilingelés alapjain verdeső, dünnyögő énekbeszéd afféle édes kis semmiségként vezeti elő az olyan sorokat, mint „Ismeretlen szél dob a menny küszöbére” vagy „A szörnyeteg angyallá válik a fényben” (elnézést a hevenyészett fordításért, műfordítást nem találtam).

Ritka madár ez a lemez, és minden különlegessége mellett is könnyen befogadható. Mindenkinek ajánlott.

(Ötödik Évszak: Ne rejtsd el. Fonó Budai Zeneház, 2020)