És bármennyire olyan hallgatnivaló ez, amely inkább fölemeli, mint földre teríti befogadóját, akik ragaszkodnak a szigorú kategóriákhoz, azoknak okozhat nehézséget, hogy eldönthetetlen: világzenét, népzenét vagy épp dzsesszt hallanak. A Fonó kínálatából legutóbb a Pearly Clouds volt szintén ilyen behatárolhatatlan, de még az álmodozós hangulatban, illetve az énekesnők karakterében is van hasonlóság – kíváncsi volnék, milyen lehet a két együttes egymást követő koncertje.
Persze ne gondoljuk, hogy ettől a hangulattól afféle romantikus vacsorazene lesz – annak is beillik épp, de akár táncolni is lehet rá, hiszen a cimbalom meg a bőgő kellő dinamizmust ad, ha kell, mint az albumkezdő Á une femme című, könnyed kis Victor Hugo-versben vagy a nagy távlatokat nyitó Zoborban, amelyet a daloskönyvekben általában Nem anyától lettem, rózsafán termettem kezdettel találunk, vagy épp a Mets ta main kétnyelvű dalában, amelybe József Attila Tedd a kezed című versét csempészték.
Kiemelkedik, jótékonyan elütve kissé az összképtől, intim misztikumával a Ce que c’est que la mort – szintén Victor Hugo-vers, de jóval súlyosabb a nyitódalnál, az elmúlásról, sőt konkrétan élet és halál átjárójáról szól. S közben a komótos bőgőbrummogás és némi zongoracsilingelés alapjain verdeső, dünnyögő énekbeszéd afféle édes kis semmiségként vezeti elő az olyan sorokat, mint „Ismeretlen szél dob a menny küszöbére” vagy „A szörnyeteg angyallá válik a fényben” (elnézést a hevenyészett fordításért, műfordítást nem találtam).
Ritka madár ez a lemez, és minden különlegessége mellett is könnyen befogadható. Mindenkinek ajánlott.
(Ötödik Évszak: Ne rejtsd el. Fonó Budai Zeneház, 2020)
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!