Csillagpor

A hollywoodi sztárrendszer utoljára a 90-es években csillogott teljes pompájában, azóta viszont annyi minden koptatta, hogy mára eltűnni látszik.

Tom Cruise amerikai filmszínész legújabb filmjének forgatásán Rómában. Kiöregedett világmentők? Fotó: Barcroft Media Forrás: Getty Images

Audrey Hepburn, Marilyn Monroe, Brigitte Bardot, Sophia Loren, Julia Roberts. Humphrey Bogart, Clark Gable, Brando, Belmondo, Eastwood, DiCaprio. Sztárok, akik mindegy, hogy miben szerepelnek, nevük a nézők számára Kaliforniától Kalkuttáig ismerősen cseng, és valamiféle garanciát jelentenek műfajtól függetlenül a sikerre. A hollywoodi sztárrendszer utoljára a kilencvenes években csillogott teljes pompájában, azóta viszont annyi minden koptatta, hogy mára eltűnni látszik: a Covid adhatja meg neki a kegyelemdöfést.

Az ezredfordulón még tömegével tódultak a nézők a mozikba, ha a stáblista első helyén mondjuk Brad Pitt neve virított, ám mára egyre kevesebb olyan sztár van, aki atombiztos befektetés a filmstúdióknak. Ma már az úgynevezett IP (intellectual property, vagyis szellemi termék) vette át az uralmat a szórakoztatóiparban: az számít, hogy a történet ismerős legyen valahonnan a nézőknek, nem pedig az, hogy ki játssza a főszerepet – vagy ki a rendező. A változás szép lassan csordogált be a filmiparba. Sokáig a nyerő húzás az volt, ha az ismert történet mellé ismert arcot is tettek, vegyük például a Dan Brown bestselleréből készült A Da Vinci-kód párosítását Tom Hanks nevével, ám hamarosan az ismerős cím vagy sztori adta el a jegyeket, és a sikervárományos filmeket ismeretlen színészekre bízták.

A legnagyobb gyomrost a hollywoodi sztárrendszernek a Marvel- és a DC-képregényfilmek megerősödése adta: hiába ezek a filmek repítették Robert Downey Jr.-t, Hugh Jackmant vagy épp az azóta komoly díjakkal is megdobott karakterszínész Christian Bale-t sztárstátuszba, a legnagyobb csillagok mégsem ők voltak, hanem a karaktereik. Egy stúdiónak már fontosabb a Pók­ember, Batman, Farkas vagy Superman, mint az a színész, aki a bőrébe bújik. Két évtized leforgása alatt például Pókembert három színész (Tobey Maguire, Andrew Garfield és Tom Holland) is eljátszotta, hiszen a rajongók nem rájuk voltak kíváncsiak, hanem kedvenc szuperhősükre.

A színészek pótolhatóak és lecserélhetőek, a kiöregedett világmegmentőket fiatalabbak, a legújabb trendeknek megfelelő színészek váltják fel. A tendencia pedig zavarba ejtően felgyorsult: december közepén a Disney például bejelentette, hogy brutális mennyiségű sorozattal tolja meg Disney+ nevű streamingszolgáltatását, a Marvel- és a Csillagok Háborúja-világot is tíz-tíz sorozattal erősítik meg három-négy éven belül. A Marvel feltámasztja a Fantasztikus Négyest, visszatér Obi-Wan Kenobi és Darth Vader,­ de Alien meg Gyűrűk ura sorozat is érkezik hamarosan, és ne feledjük a Trónok Harca-előzményszériát sem. Jó sok lehúzott bőr ez, stócokba pakolva, de kérdés, hogy mindezzel mit nyer a néző, azon túl, hogy mondjuk egy szeretett, régi sikerfilm mellékkarakterének családi hátterére pazarol el tíz-húsz vagy több évadnyi kaland esetén akár száz órát az életéből…

Tom Cruise amerikai filmszínész legújabb filmjének forgatásán Rómában. Kiöregedett világmentők?
Fotó: Getty Images

No de hogyan lehet mérni a sztárságot? Korábban egyértelmű mérőeszköz volt maga a tény, hogy az adott színész főszereplésével készült film mennyit hozott a konyhára a mozipénztárnál, ma viszont a koronavírus nyomán a mozik világszerte zárva tartanak, a tartalmak pedig jobb híján átvándoroltak a streamingszolgáltatókhoz, a kis képernyőre. A járvány elvonulása után félő, hogy a nézők elszoknak a mozizástól, és később is inkább otthonuk kényelmét választják majd, hiszen a legnagyobb stúdiók is lassan megadják magukat: a Warner Bros. például kisebb iparági sokkot okozott, amikor közölte, hogy 2021-ben minden új filmpremierjük a mozikkal egy időben megy a streamingplatformjukra, az HBO Maxra is. A bejelentés után a szakmában sokan egyből temetni kezdték a mozikat.

Amíg korábban pontosan le lehetett mérni, hogy egy adott színész filmjei mennyi pénzt hoztak a kasszáknál, vagy hogy egy-egy népszerű sorozatot hányan követnek, a streamingszolgáltatók üzleti titokként kezelik a nézettségi adatokat, a nézők pedig csak a Google-keresések trendjéből tudják megtippelni, mit néznek a legtöbben. A Netflix, az Amazon, az HBO vagy a Disney+ nézettsége feltehetően az egekbe nőtt a pandémia kezdete óta, hiszen világszerte jóval több időt töltenek otthon kényszerből az emberek, pontos számokat mégsem tudunk, mennyien kíváncsiak a premierfilmekre, mert a szolgáltatóknak nem áll érdekükben az orrunkra kötni.

Sikersorozataikat egy tollvonással elkaszálják, ha úgy döntenek, inkább másba fektetnének, a tartalmak és alkotóik lecserélhetők. A streamingszolgáltatóknál nézőcsalogató ínyencségként működik a sztárrendszer: presztízsből megvesznek egy Charlize Theront vagy Will Smith-t a legújabb, felejthető akciófilmjükhöz, akiknek pedig megéri a hakni, hiszen ilyenkor mélyen a zsebébe nyúl a Netflix és társai. Míg a mozifilmeknél általában részesedést kaphattak a bevételből, a Netflix izmos, fix gázsival csábítja őket magához. Leértékelik a sztárokat, ám ez mégis megéri nekik rövid távon.

Rizikó pedig nincs: ha senki emberfiát nem érdekel a végeredmény, nem fog kiderülni, így a bukás is elmarad. Okosan használják a korábbi sztárrendszer által kitermelt húzóneveket, ám ők maguk csupán kérészéletű sztárocskákat termelnek, hiszen nem is érné meg nagy gázsit követelő művészekkel megtölteni saját gyártású tartalmaikat. A fenti folyamatok persze nem jelentik azt, hogy hirtelen eltűnnek a föld színéről a filmsztárok. Meryl Streep, Tom Cruise és Denzel Washington feltehetően életük végéig nagy nevek maradnak, ám a legfelsőbb, elit ligába már nem lesz bejárás kívülállóknak. Az új, profitorientált nagyüzem rendszerében egyszerűen nem lesz többé szükség ikonokra.