Dohány a szoknya alatt

Az a kép ott, a falon a csángó Csernik­ Anti bácsi és Maric néni lujzikalagori esküvőjén készült. A napokban volt ötvenhat éve, hogy összeházasodtak. Velük is tartottam a kapcsolatot, amíg nem járhattunk Moldvába. De a szabófalvi Szászka Erdő Péterrel, Lakatos Demeter északi csángó költő barátjával is kapcsolatban álltam – magyarázza Harangozó Imre néprajzkutató az általa létrehozott Ipolyi Arnold Népfőiskola újkígyósi székházában, miközben bejárjuk a csángó szobát. Lakatos Demeter életművét az teszi kiemelkedővé, jegyzi meg az etnográfus, hogy hatszáz éves nyelvállapot szerint írt a XX. században.

Bármerre tekintek, mindenütt a szertefoszlott paraszti életmód értékes emlékeit, a példás kutatómunka eredményét látom. A kiállítást saját gyűjtésű tárgyaiból rendezte be a múzeumalapító a felújított paraszti portán. Terepmunkája során főként a perifériákat kereste, azokat a helységeket, ahol kallódik a magyar szó. Moldvában közel százötvenszer fordult meg. Az a tapasztalata, hogy amennyiben Romániában nem válik szélsőségessé a kommunista diktatúra, ma hatvanezer helyett kétszázötvenezer moldvai csángó beszélne magyarul.

Fotó: Havran Zoltán

Az etnográfus az Újkígyóshoz közeli Bánságban is többször járt gyűjtőúton. Ez a tájegység azért izgalmas a néprajzos számára, mondja ­Harangozó Imre a régiónak szentelt teremben, mert a Monarchia idején tíznél is több nemzetiség lakta. Néhány éve még olyan klisszurai cseh asszonyokkal is találkozott Orsova mellett, akik egyetlen szót sem tudtak románul. De a bolgárok „csángóiról”, a krassovánokról is elmondhatná ugyanezt.

A megtekinthető tárgyak között sváb eredetű öltöztetős Mária-szobrot, máriaradnai kegyemlékeket, református lelkésztől ajándékba kapott Arad megyei román mellest éppúgy láthatunk, mint bánsági bolgár kötényt. Az is tisztázódik, hogy míg az itt élő katolikus fiatal nők házasságkötésük után menyasszonyi pártájukat Szűz Mária-képekre applikálták, addig a reformátusok a saját magukról készült fotográfiára. Ez a szokás a református szórványfalvakban élt.

– A Bánság szűz terület. Úgy vesznek el ott a hagyományok, hogy azt senki sem veszi észre. A sors a magyar–román határhoz közeli Partost sem kímélte – panaszolja Harangozó Imre, és elmesél egy történetet. Az említett település ma ortodox kegyhely, szűkülő, mégis jelentős magyar lakossággal. Itt barátjával, Czank Gábor plébánossal talált rá az utolsó valódi parasztkántorra, Radován Jánosra, aki évtizedekig temetett saját maga által írt, apokrif halottbúcsúztatókkal. Mivel nem volt alkalmuk visszamenni hozzá, ezek az énekek vélhetően elvesztek. – A török korban licenciátusok, azaz a lelkipásztort kisegítő férfiak helyettesítették az elüldözött keresztény papokat. Nekik köszönhetően maradt meg a katolicizmus. Hihetetlen, hogy a XX. század közepén találunk a Bánságban egy olyan embert, aki a hajdani licenciátusok örököse – hangsúlyozza a kutató a szakrális tárgyak gyűrűjében.

Fotó: Havran Zoltán

A bánsági szobából átmegyünk az újkígyósiba, ahol a múlt év végén forgatott a Hagyományok Háza ismeretterjesztő filmsorozatot Harangozó Imre közreműködésével.

– Újkígyós is érdekes hely. Szellemi kultúráját nézve az egyik legarchaikusabb, hiszen szegedi kirajzás, tárgyi kultúrája viszont korán polgárosodott. A faluban leginkább dohányt termesztettek, ami januártól januárig adott munkát. Az utolsó öregek, akik még hordták az eredeti alföldi viseletet, az 1950–60-as években távoztak közülünk – részletezi Bánfi András fotója előtt Harangozó Imre. A képen látható férfi 1957-ben hunyt el, egész életében őrizte a régi rendtartást. A nők viselete jóval korábban, már a XIX. század végén polgárosodott.

A dohánykertészek csak az államnak adhatták el terményüket. Fináncok járták Újkígyós utcáit, hogy ezt a rendeletet betartassák velük. Mégis jöttek ide csempészek, hevesi asszonyok, akik telekötötték bő szoknyájuk alját dohánylevéllel.

– A dohányt be kellett csomózni, bálázni. Innen Aradra, Trianon után Békéscsabára vitték a dohánybeváltóba. Az újkígyósi ember bútorkultúrája lassan átalakult, utánozni kezdte a polgárit, szellemi kultúrája viszont nem változott, holott ez talán még a moldvai csángókénál is régiesebb volt.

Fotó: Havran Zoltán

Harangozó Imre legújabb könyve, a Napkeleti kalászat is visszautal erre az ősiségre. Tudniillik Újkígyóson is szokás volt, hogy a szegényeknek is hagytak leesni egy kis gabonát a szekerekről. Később ezt is, meg az aratás során ­leejtett kalászokat is összegyűjtötték. Ez volt a kalászat, amelyre Kígyóson azt mondták, „mögyünk böngészni”. Egyfajta szociális háló, az emberért, környezetért vállalt felelősség, gondoskodás jele volt ez.

A kiadvány többek között olyan fájdalmas írások gyűjteménye, amelyek adatközlők halálakor születtek. A kelgyesti Chelaru Agatha néni például az utolsó volt azon északi csángók közül, akik a magyar kultúrához még sokat hozzá tudtak tenni. Megrázó volt, amikor nem sokkal halála előtt Harangozó Imrét az asszony unokája azzal fogadta, hogy a nagyanyja haldoklik. Amikor bement hozzá, Agatha néni felült az ágyában, holott legalább két hete már nem is beszélt, és így szólt: „Imre, hát vagy három éneket nem énekeltem el kendnek.” Majd ott, az ágya szélén elénekelte a három nótát. Elköszöntek, az asszony visszafeküdt. Lánya szerint soha többé nem szólalt meg, két-három nap múlva meghalt. A nála felvett anyag is bekerült a Napkeleti kalászatba.

Az adatközlők megszólítása ma már néha belehajlik a misztikumba, állítja a néprajzos. Bár erős a nadrágos emberrel, a gyűjtővel szembeni bizalmatlanság, egyesek kényszerként élik meg, hogy tudásukat át kell adniuk valakinek, mielőtt meghalnak. A gyimesi Tankó Mónus Berta emlékiratait Bakay Péter evangélikus lelkész segítségével rendezte sajtó alá Vajon miért beszélt nékem annyi sok mindent nagyapó? címmel. Berta néni az 1970-es évek közepén érzett rá arra, hogy azt a műveltséget, amelyet a nagyapjától, a szüleitől kapott, a régi módon már nem lehet továbbadni. Elővett ezért egy füzetet, és leírta, amit a felmenőitől kapott. Ez a fajta belső késztetés sokakban megvan, mondja beszélgetőtársam. Egyszer felkeresett egy haldokló moldvai bácsit, aki ezzel lepte meg: „Maga térdepelt tegnap a csíksomlyói Szűzanya oltára előtt? Akkor kendet vártam!” És elmondott egy olyan imádságot, amelyet saját gyermekei sem hallottak még tőle.

Névjegy

A Magyar Néprajzi Társaság Sebestyén Gyula-emlékérmével és a Magyar Művészeti Akadémia Erdélyi Zsuzsanna-díjával kitüntetett Harangozó Imre ötödik generációs újkígyósi, de első generációs értelmiségi. Negyedik éve készíti a Kossuth rádió Hajnal-táj című műsora számára a Heti néprajz sorozatot, de a Mária Rádiónak is külsős munkatársa. A békéscsabai evangélikus gimnáziumban katolikus hittant tanít, rendszeresen publikál. Moldvában rögzített folklóranyagainak jelentős részét felvették a Magyar Tudományos Akadémia Zenetudományi Intézetének archívumába.