Egy kárpátaljai gyermekotthon lakói maguk kérték az anyaországi önkéntestől, ha másként nem oldható meg, legalább online folytassák megszokott beszélgetéseiket. Eleve szorongtak, a napi hírek hallatán pedig még inkább erőt vett rajtuk a félelem. Félelmüket jelképező tárgyakkal jelentek meg a következő találkozáson: párnával – tulajdonosa megtapasztalta, hogy a bezártság heteiben teljesen ellustult; mobillal – használója már-már a kütyü rabjává vált. Mit lehetne ezekkel csinálni? Dobjuk ki! – ajánlotta egyikük, a másik meg akarta semmisíteni, egy érzékeny kislánynak eszébe jutott, hogy Istennek adja át minden félelmét. A spirituális válasz mellett szólt az is, hogy ha ma kidobjuk, holnap felütheti fejét a félelem újra. A csoport tagjai megállapodtak, hogy szorongásaik tárgyát fiókba zárják, és a kulcsot maguknál tartják. Mindennap kinyitják a fiókot pár percre, ránéznek félelmükre, de nem engedik, hogy az elhatalmasodjon rajtuk. A betegségtől, haláltól való rettegést nem lehet kiiktatni világunkból, az a hétköznapok része lett. Viszont azt meghatározhatjuk, mennyi időt akarunk aggódással tölteni egy nap.
Kilépni a négy fal közül! Szerenád a kertben születésnapok, névnapok alkalmával, baráti beszélgetések a teraszon. Előadóművészek streamelnek, megosztanak, otthonunkba költözik a koncertélmény. Az önzetlenség sokféle formája mutatkozik meg oda-vissza, focirajongók ezrei küldtek SMS-t a Magyarország–Izland-meccs szünetében, hogy hajrá, magyarok, ha most nem is lehetünk veletek a Puskás Arénában, azért a képernyőn keresztül szurkolunk. Lett is foganatja: az utolsó percekben megfordította a pótselejtezőt a magyar válogatott, 2–1-re nyert, és kijutott az Európa-bajnokságra. A koronavírus felülírta a focit, játszótereink, emberi kapcsolataink megszokott rendjét, átértékelődött a kint és a bent, a közel és a távol. Még fontosabb lett, hogy átgondoljuk, hol vannak a határok.
