Tömjén a kommunizmusnak

A hagyaték a piarista rend belső ügyein kívül politikai-egyházpolitikai forrásokat, háttér-információkat is tartalmaz.

A piarista rend vezetői XXIII. János pápánál 1959 májusában, balról a harmadik Tomek Vince generális. Szürke eminenciás Forrás: Piarista Múzeum fényképgyűjteménye

Bár a kommunista hatalom 1948, a fordulat éve után mindent megtett a magyar katolikus egyház tökéletes elszigetelésére a világegyháztól, és nemcsak a személyes kapcsolattartás, az országból való ki- és beutazás vált lehetetlenné, hanem még a levelezést is komoly korlátok közé szorították, az utóbbi évtizedekben a hazai egyháztörténet szempontjából mégis fontos új dokumentumcsoportok kerülnek elő külföldről. Ilyen rendkívül jelentős forrásba kaphatunk most betekintést a múlt év végén megjelent monográfiából, Kálmán Peregrin Mindszenty, Tomek, Barankovics – Arcvonások és fordulópontok a keleti politika világában című kötetéből (Szent István Társulat, 2020).

A könyv legfontosabb, eddig történészek által fel nem dolgozott alapja Tomek Vince piarista szerzetes Rómában őrzött hagyatéka, benne Barankovics Istvánnak, a Demokrata Néppárt elnökének kevés megmaradt hagyatékával, a párt irataival. Barankovics ugyan úgy rendelkezett, hogy halála után bizalmas iratait semmisítsék meg, de özvegye, Stern Lívia, felismerve a pótolhatatlan történeti források értékét, a hagyaték egy vélhetően kis hányadát eljuttatta Tomek Vincének.

Tomek Vince 1892-ben született a felvidéki Palocsán. 1908-ban lépett a piarista rendbe, 1929-ben a tartományfőnök asszisztense volt, majd 1946-ban a magyarországi rendtartomány főnökévé választották. Sokáig nem tudta ellátni ezt a feladatot, mert nem kis utánajárással sikerült elérnie, hogy 1947-ben kijusson a rend egyetemes káptalanjára. Még Rákosi Mátyással is találkozott, hogy engedélyezze a kiutazását, aki azonban nem támogatta Tomek­ római útját. ­Végül a piarista öregdiák Ortu­tay Gyula segítségével jutott el az örök városba, ahol generálissá, vagyis a rend legfőbb elöljárójává választották. Ezt a hivatalt 1967-ig látta el, de Magyarországra –1947-es és 1948-as látogatását leszámítva – már nem tért vissza, Rómában maradt 1986-ban bekövetkezett haláláig. Miután befejeződött generálisi feladata, még 1973-ig vezette a rend jogi irodáját, majd 1975 körül visszavonult, és levelezésének rendezésével és gyorsírással rögzített naplóinak átírásával foglalkozott.

Tomek Vince személyi hagyatéka, különösen a naplója és a levelezése azért jelentős, mert a piarista rend belső ügyein kívül politikai-egyházpolitikai forrásokat, háttér-információkat is tartalmaz.

Naplóit 1949-től 1975-ig vezette, összesen kilencven nagy alakú kötet az átírt változat. Részt vett a II. vatikáni zsinaton, és magyarországi ismereteivel szürke eminenciása lett a Szentszéknek, különösen az Ostpolitik idején. Ugyanakkor Tomek Vince a kommunista hatalom embereivel is összeköttetésben állt: Sík Endre külügyminiszterrel, Sík Sándor öccsével például a családhoz fűződő régi barátsága révén volt kapcsolatban, Sík többször felkereste Rómában. A Szentszék keleti politikáját formáló Agostino Casaroli szerette volna Tomeket az esztergomi érseki székbe juttatni, ám ez elől a piarista generális elzárkózott. Az azonban biztos, hogy fontos kérdésekben, például a püspöki kinevezések vagy a részleges szentszéki megállapodás megkötése előtt kikérték a véleményét.

Tomek Vince hagyatékát mostanáig nem sokan kutathatták – valószínűleg senki –, a közelmúltig rendezve sem volt, és biztosra vehető, hogy a most megjelent kötet által hivatkozott és idézett részeken túl is számtalan fontos, a Szentszék és Magyarország kapcsolatára, a hazai egyházpolitikára és a magyar emigráció életére vonatkozó adatot tartalmaz.

A könyv három főszereplőjének „arcvonásai” is gazdagodtak, de az olvasó aligha tud elszakadni attól az érzéstől, hogy a kötet alapvető szemlélete Szántó Konrád korántsem ironizáló megállapítása szerint „nagy marxista egyháztörténészünk”, Gergely Jenő 1989 előtti munkásságának szemléletmódját folytatja.

Ebben a kontextusban Mindszenty József ismét kissé korlátolt, szűk látókörű, makacs és a politikai helyzetet tévesen megítélő emberként áll az olvasó elé, aki Barankovics István, Tomek­ Vince és Czapik Gyula egri érsek nézeteivel szemben képtelen volt megérteni, hogy a szovjet megszállás nyomán berendezkedő baloldali diktatúra évtizedekig megnyomorítja majd az országot. A bíborossal szemben állnak a dialektika jegyében azok a realisták, akik mindent megtettek még Mindszenty megmentéséért is.

A piarista rend vezetői XXIII. János pápánál 1959 májusában, balról a harmadik Tomek Vince
generális. Szürke eminenciás
Fotó: Piarista Múzeum fényképgyűjteménye

Tomek szerint „Serédi mielőtt cselekedett volna, sokat gondolkodott, Mindszenty mielőtt gondolkodott volna, sokat cselekedett. Mindszenty csak támadta a kommunizmus egyoldalúságát, Czapik józanul már tárgyalt vele, az utána következők pedig, Hamvas, Ijjas és Lékai tömjéneznek neki. Persze valamennyien egyformán szerették és szeretik az Egyházat, de azt gondolják, hogy politikájuk célravezető. Lékai túltesz a tömjénezésben Hamvason és Ijjason.”

Ebben a kissé sommás ítéletben persze a hazai viszonyokat jó ideje már Rómából figyelő ­piarista szerzetes távolsága is felfedezhető, éppen ezért lenne szükséges árnyalni.

Ráadásul ebből a ­dialektikából nem származtatható szintézis, mint ahogyan a nyers diktatúra működése sem írható le a marxi utópia segítségével.

Nem lehet Mindszentyt egyszerre teljesen jelentéktelen figuraként ábrázolni, akivel nem foglalkozott a szovjet diplomácia és a magyar pártvezetés. Hiszen akkor miért kereste Vorosilov vele a kapcsolatot, majd miért alázta meg előszobáztatással?

De főképpen egy marginális személy ellen miért indult sajtókampány, miért börtönözték be és ítélték életfogytiglanra koncepciós perben?

„Aligha szükséges sürgetni Mindszenty eltávolítását a bíborosi székből, mivel az ő ostoba politikája inkább a kommunistákat segíti, mint a katolikus egyházat. Az új bíboros valószínűleg okosabb lesz, ebből következően veszélyesebb is Mindszentynél” – jegyezte meg állítólag Puskin, a Szovjetunió budapesti nagykövete 1948. október 14-én a nála járó Farkas Mihály honvédelmi miniszternek. Lehetséges. De alig egy héttel később, október 22-én Rákosi visszatért Moszkvából, valószínűleg Mindszenty bebörtönzésének engedélyével, és december 26-án már az Andrássy út 60.-ban kínozták a bíborost válogatott módszerekkel.

A hazai történetírás Mindszenty-képe sok vonását megőrizte a korábbi előítéleteknek és propagandisztikus közhelyeknek. Talán olyan szemléletre lenne szükség, amelyik se nem szentté avatási szándékkal, se nem előítéletekkel próbálja megérteni a magyar történelem kétségkívül jelentős alakjának tevékenységét.