Ami összeilleszthető… Politikai határok, történelmi színterek

A pusztulás a tatárjárástól a Vörös Hadsereget követő káoszig tartott, így az a csoda, hogy hébe-hóba megmaradt még nekünk valami.

Forrás: Pixabay

Szerencsésebb nemzetek történelme korántsem virtuális képekben testesül meg, nagyon is ott van a ma élő honfitársak orra előtt, körülveszi őket akarva, akaratlanul. Jószerivel benne élnek az épített örökségben, jelenük szerves része a sok megmaradt műemlék, vár, kastély, templom. Bármikor elzarándokolhatnak nagyjaik sírjához, s elmerenghetnek a múlt dicsőségén vagy épp borzalmain. S bár történelmük egyes kérdései lehetnek vitatottak, de köreikben alapvetően létezik közmegegyezés arról, hogyan, miként formálódott országuk történelme az elmúlt évszázadokban.

Példának okáért

angol barátaink igen szerencsések, mert ellenséges invázió jó ideje nem pusztított szigeteiken, a német bombázások jelentették az egyetlen jelentős rombolást, amely súlyos károkat okozott.

Döntő többségükben megmaradtak kastélyaik, nem robbantotta fel egy szomszéd ország dinasztiája a váraikat, nagy királyaik, hadvezéreik síremlékeit nem dúlták fel megszálló hatalmak zsoldosai, azok most is ott nyugosznak székesegyházaik kősírjaiban, és az országot rég nem osztja ketté az a kérdés, hogy kinek volt igaza: a Lancastereknek vagy a Yorkoknak.

Mondhatnánk, Európának eme szelesebb, keleti fertályában nem volt ilyen szerencséjük az ideköltöző népeknek, hisz a nagyhatalmak keletről és nyugatról rendszerint átjáróháznak használták ezeket a területeket, gondoskodva arról, hogy kő kövön ne maradjon. De még ebben a nagy, közös átjáróházban is valószínűleg a leghuzatosabb szegletben élünk mi, magyarok, mert úgy alakult, hogy nekünk aztán tényleg kevés kézzelfogható, szemmel látható emlékünk maradt – különösen ahhoz képest, milyen gazdag örökséget hagytak hátra évszázadokkal elébb élt eleink.

Ennek az is a következménye, hogy

történelmi emlékezetünk legtöbbször virtuális képekben él, néhány régészeti leleten, kósza romokon túl kevés látható emlék figyelmeztet arra, hogy az adott kor nagyon is létező volt.

Nem vagyunk abban a szerencsés helyzetben, hogy turistaként megcsodálhatjuk középkori várainkat, kastélyainkat teljes pompájukban, esetleg eredeti berendezési tárgyaikkal egyetemben. Túlnyomó többségük a föld alatt van, felrobbantották, köveit elhordták. Bús düledékek – azok maradtak csak, vagy azok sem. A pusztulás a tatárjárástól a Vörös Hadsereget követő káoszig tartott, csakugyan az a csoda, hogy hébe-hóba megmaradt még nekünk valami.

Ami megmaradt, annak java része már nem a miénk. S nemcsak politikai határok választanak el nemzeti történelmi színtereink jelentős részétől, de az utódállamok saját nemzeti hagyományaikra féltékenyen összpontosító igyekezete is. Hosszan sorolhatnánk azokat a magyar várakat, kastélyokat szerte a környező országokban, ahol a betérő turistát szinte semmi sem emlékezteti arra, hogy az adott hely évszázadokon át a magyar nemzeti történelem kiemelkedő helyszíne volt. Így vált az erdélyi Törcsvár a román Drakula fészkévé, így áll a valaha oly dicső nándorfehérvári erőd legkiemelkedőbb helyén jugoszláv emlékmű, s így törpül el ma a Hunyadiak vára az ócska vajdahunyadi kohók szívszorító ipari látványa mellett.

Hajdani uralkodóink sírhelye, kegyeleti emlékhelyeink sem nyújthatnak vigaszt számunkra. Jószerivel egyetlen Árpád-házi királyunk maradványai előtt róhatjuk le tiszteletünket.

A többiek csontjai dermesztő összevisszaságban, méltatlan körülmények közt, dobozokban várják a jövőt. Hunyadi csontjait törökök szórták szét, Mátyás királyunk maradványait német zsoldosok.

A sort hosszan folytathatnánk; amit meghagytak idegen, pusztító hadak, azt sokszor a kegyelet vagy épp a nemzeti lelkület hiánya rombolta tovább.

Mozaikdarabkákból próbáljuk összerakni múltunk emlékeit.

Az Árpádok krónikái megemlékeznek az Attilától való leszármazásukról, de mi maradt meg a hun hősregékből?

Priszkosz rétor még hallhatta Attila udvarában az énekmondók hősi dalait a hun vitézekről, de egy szót sem értett belőle. A hun és persze a magyar ősregék szájhagyomány útján terjedtek, s a keresztény hittérítés erősen igyekezett eltüntetni a pogány hagyomány maradványait. Csupán meséink, dalaink őriztek meg mozaikdarabkákat a múlt homályába vesző ősi tudásból. Mindazt, amit például a hunokról tudunk, szinte kizárólag a hunok ellenségeitől tudjuk. Bizánci, római, gót, germán feljegyzésekből. S még azokból is kirajzolódik valami nagyszerű, csodálatos összkép – hát még ha valaki lejegyezte volna mindazt, amit a Priszkosz rétor által is hallott hun énekmondók daloltak… Az idegen, ellenséges feljegyzések mozaikdarabkáihoz a régészek leletei társulnak, de biztos és megfellebbezhetetlen választ nem adnak legégetőbb kérdéseinkre.

Összeilleszthetők a múlt szétszórt mozaikdarabjai valaha is? Teljes egésszé vélhetően soha nem áll össze a kép, de úgy hiszem, számos gyönyörűséges részlet újra rekonstruálható. Öröm látni, hogy végre nálunk is újraépülhetnek dicstelen romjaikba omlott váraink. Hosszú ideig szigorú ellenkezés gátolta azt, amit körülöttünk minden szomszédos ország magától értetődően megtett. Öröm látni, hogy az archeogenetika vívmányai olyan kérdéseinkre is választ találhatnak, amelyekről azt hittük, talán soha senki nem fogja megválaszolni őket. Öröm megtapasztalni, hogy sorra dőlnek le a tabuk a történelemkutatás terén. Öröm megtapasztalni, hogy olyan történelmi eseményekről esik újra szó, amelyekről évtizedeken át nem is nagyon lehetett hallani. A pozsonyi csatáról példának okáért.

Gyermekkoromban a visegrádi királyi palota romjaiból még a gyermeki képzelet sem tudta könnyen felidézni, milyen lehetett Zsigmond király, Mátyás király pompázatos palotája. Ma már visszaépült annyi belőle, hogy nem kell mindent a képzeletre bízni.

És bizony a mozaikdarabkák fontos elemei a szétszórt, azonosíthatatlannak ítélt csontok is. Hankó Ildikó A székesfehérvári királysírok hányatott sorsa című cikkében húsz évvel ezelőtt így írt a Magyar Nemzet hasábjain:

„Hol nyugszanak a mi királyaink? Mindenütt és sehol. Szétszórta csontjaikat a nemtörődömség és a tiszteletlenség a múlt iránt. Az ötvenes években még a Szovjetunió is rendezte a nagy cárok sírjait, kutatók rekonstruálták arcukat. Ausztriában a hatvanas években válogatták szét a babenbergi királyi ház halottainak csontjait, és készítettek számukra mauzóleumot Melkben. […] Csehszlovákiában a hetvenes években történészek és antropológusok megkeresték és azonosították nagy királyaik maradványait. És mi meddig jutottunk el ezen a téren? A millennium évében vagyunk, és a királyi maradványokról semmit sem tudni. Gondolom, rövidesen megmagyarázzák, hogy a mai korszerű technika mellett miért nem sikerült egyetlen királyt sem azonosítani tizenhat év alatt…”

Igaz, hogy újabb húsz évnek kellett eltelnie, de most már akadnak, akik ezt a feladatot is el tudják végezni. Milyen különös viszont, hogy ugyanúgy akadnak, akik csak a gúny, az alig leplezett gyűlölet hangján képesek e folyamatot látni és láttatni. Akik mindent megtesznek, hogy újabb és újabb akadályokat gördítsenek a mozaik összerakóinak útjába.

Várak, kastélyok épülnek újjá. Elhallgatott történelmi eseményekről eshet újra szó. Még királyaink csontjai is – a szó szerint értendő kirakós játékkal – rekonstruálhatók. Minden tisztelet megilleti azokat, akik nem nyugosznak bele abba az évtizedek óta ránk erőltetett nézetbe, hogy a mozaik darabkái soha többé össze nem illeszthetők. Sokan vagyunk, akik szerint azért érdemes megpróbálni.

A történelem ugyanis időről időre bebizonyítja, hogy ami széthullott, az bizony újra összeilleszthető.