Dróncowboyok a jövő westernjeiben

Westernfilmek százai mutatták már be, milyen is a cowboyélet: keménykötésű, sokat próbált férfiak terelik a gondjaikra bízott szarvasmarhákat.

Ed Harris is játszott már dróncowboyt Fotó: MTI/EPA

Westernfilmek százai mutatták már be, milyen is a cowboyélet: keménykötésű, sokat próbált férfiak terelik a gondjaikra bízott szarvasmarhákat, jókora területet bejárva velük anélkül, hogy bármelyik állat eltűnne vagy más baja történne. A mai amerikai szarvasmarha-tenyésztők jól tudják, hogy a valóságban mindez távolról sem ilyen egyszerű: a legelőről napszállta idején hazatérő gulya ellenőrzése komoly és időigényes elfoglaltság – főleg annak megállapítása, nem kóborolt-e el egy-egy állat. Mert ha igen, felkutatása és a ranchra terelése – attól függően, mennyire eldugott helyre bújt – akár hosszú órákat is igénybe vehet.

Ha a Kentucky Egyetemen zajló projekt a kívánt eredménnyel zárul, jóval rövidebb idő alatt is meg lehet majd oldani ezt a feladatot, derül ki a bbc.com cikkéből. Ugyanis azt vizsgálják, a drónok mivel könnyíthetik meg a tenyésztők dolgát, és úgy találták: kiválóan lehet majd alkalmazni azokat az állatok mozgásának nyomon követésére, az elkóborolt példányok felkutatására, sőt egyes egészségügyi mutatók – mint például a testsúly vagy a szem színének figyelésével – megállapítható, nem beteg-e valamelyikük. Ennek érdekében meg kell „tanítaniuk” a gépeket a szarvasmarhák egyedi vonásainak felismerésére, ami az eddigi rendszer alapvető kiegészítése. Ugyanis napjaink technológiája csak az emberi arcok felismerésére épül, de a megfelelő számítógépes algoritmusok kifejlesztésével orvosolható a probléma.

Ezek után azt kell megoldani, hogy a rendszer – testméretük és mozgásuk alapján – képes legyen azonosítani a csorda tagjait. A program megalkotása során a szakemberek több ezer fotót készítettek a munka során használt állatok minden egyes mozdulatáról – például arról, hogy egy tehén szaladni kezd, avagy megáll –; míg a fényképezés optimális szögének megállapításához az egyetem egyik campusán álló, Chuck névre keresztelt borjúszobor „segítségét” vették igénybe. A rendszer a képek felhasználásával rekonstruálja majd magának az állatok 3D-s modelljét, és e modell alkalmazásával teszi lehetővé a hazatérő példányok számlálását.

Az egyetemi csapat elképzelései szerint a közeli jövőben valahogy úgy fog kinézni a csúcstechnológiába beruházó tenyésztők egy napja, hogy miután kihajtották a csordát legelni, megfigyelő drónt küldenek a mező fölé. Ez a központi egység szemmel tartja a területet, és ha észleli, hogy valamelyik állat hiányzik, riasztást küld a több szektorban cirkáló járőr drónoknak. Ezek aztán ellenőrzik a számukra kijelölt területet – repülés közben folyamatosan rögzítik a képeket, s elemzik az így szerzett adatokat. Amint észlelik az elkóborolt vagy beteg állatot, az objektum GPS-koordinátáinak megjelölésével riasztást küldenek a tulajdonosnak, aki aztán vagy maga intézkedik, vagy munkatársai telefonjaira, táblagépeire továbbítja a jelzést.

Ahhoz, hogy alkalmazni lehessen e megoldást, legelsőként azt kellett tisztázni, hogy az állatok hogyan reagálnak a közelükben repkedő, surrogó légi szerkezetekre. Az eredmények megnyugtatóak voltak: az egyetemi kísérlet munkatársai pulzusmérőket és GPS-szel ellátott nyakörveket erősítettek a kiválasztott gulya példányaira, és a műszerek jelzései alapján úgy találták, az állatok ügyet sem vetnek a húsz-harminc méteres magasságban járőröző drónokra. A jelenleg zajló kutatások eredményeinek egy része két-három éven belül megjelenhet a gyakorlatban. Hogy az új megoldások mikorra válnak általánosan elterjedtté, az több tényezőtől függ, mint például az előállítás költségei, a drónok használatával kapcsolatos jogi szabályozás vagy épp a gyártók reakciójának sebessége. Annyi mindenesetre valószínű: a jövő westernjeiben akár drónok is vigyázhatják a szarvasmarhákat.