Gulyák, nyájak, induljatok hazafelé!

Mi köti össze a skandináv legeltetési szokásokat a Disney Jégvarázs című filmjével vagy a Vikingek egy-egy jelenetével?

Vikingek Fotó: MTI/EPA/EFE/Oscar Corral

Mi köti össze a skandináv legeltetési szokásokat a Disney Jégvarázs című filmjével vagy a Vikingek egy-egy jelenetével? A jellegzetes svéd pásztor­ének, a kulning. Svédország középső részén ugyanis évszázadokig olyan gyenge volt a föld, hogy a takarmány, amelyet adott, nem tartott ki egy teljes éven át. Hogy a haszonállatoknak – szarvasmarháknak, kecskéknek, juhoknak – télre is jusson ennivaló, gazdáik júniustól késő őszig fűben dúsabb területekre hajtották őket. Ezek voltak az úgynevezett nyári legelők, a hozzájuk tartozó lakóépületek és istállók pedig a fäbodok, vagyis nyári gazdaságok.

Mivel a férfiaknak és az időseknek a faluban kellett maradniuk, hogy elvégezzék a földeken adódó munkát – például a betakarítást –, a nyári gazdaságok lakói nők, zömmel a 15–25 év körüli lányok voltak. A hajnali fejést követően kihajtották a gondjaikra bízott állatokat a legelőre, napszállta után pedig hazaterelték őket, hogy sort keríthessenek az esti fejésre. De persze nem csak ennyit kellett tenniük: feldolgozták a tehenek és kecskék tejét – sajtot, vajat, túrót készítve belőle –, kártolták és megfonták a juhokról lenyírt gyapjút, bogyós gyümölcsöket gyűjtöttek, hogy később lekvár legyen belőlük.

A fäbodban töltött hónapok tehát kemény munkával teltek, ráadásul a lányoknak és fiatalasszonyoknak a saját erejükből kellett boldogulniuk. Dolguk megkönnyítésére kifejlesztették tehát a kulningot, a legelőre csapott állatok hazahívására szolgáló éneket.

A pásztornak így alkonyat előtt elég volt kiballagni az udvarra, hogy – kellő hangerővel, magas, már-már fejhangon – eldalolja a megfelelő hangokat, melyeket a környező hegyek nemegyszer felerősítettek, és ekhózva továbbadtak. Az erdőkből, hegyoldalakról kisvártatva meg is érkezett a válasz: a vezérállatok nyakába kötött csengők, kolompok feleltek, tudatva a tanyán tartózkodókkal, hogy hívásuk célba ért, és a gulya vagy nyáj már úton van az istálló felé. (A hagyomány mai ápolói megemlítik: távolról sem egységes vokális megoldásokról van szó. A teheneket például hosszabb, díszesebb hangokkal kellett indulásra bírni, a kecskék és juhok a rövidebbekre, ritmikusabbakra hallgattak.)

Az 1900-as évek elején aztán megkezdődtek az átfogó mezőgazdasági reformok, és a nyári gazdaságok használatának visszaszorulásával a kulning kezdett kikopni a mindennapokból. Noha mindmáig akadnak asszonyok, akik használják állataik irányításához, napjainkra jellemzően nem a kemény munkához kapcsolódik, hanem a kulturális örökség része. Technikáját zeneművészeti intézményekben oktatják, hangjait magasan képzett énekesnők szólaltatják meg. A képzetlen, kevéssé vájt fülű hallgatót eleinte a jódlizásra emlékezteti az énekük, a későbbiekben viszont hipnotikusnak, kísértetiesnek, kissé szomorkásnak, összességében mégis lenyűgözőnek találja.

Svédországban a királyi palota termeiben éppúgy felcsendülhetnek e hangok, mint jégkorongmérkőzések szünetében, autóvásárok megnyitóján vagy szabadtéri kulturális fesztiválokon. Sőt: a kulning túllépett az ország határain, hogy hódító útjára induljon: a Disney Jégvarázs című – immár kétrészes – filmjének betétdalaiban éppúgy felbukkan, mint a Vikingek című tévésorozat egy-egy jelenetének zenei aláfestésében. Ha a tradicionális pásztoréletben immár nincs is rá szükség – hisz az az életforma letűnt –, a hagyományőrzők összejövetelein és a populáris kultúrában még van helye.

Vagyis valami elveszett – valami azonban megmaradt.