Kárpátalja, a vagon

Magyar sors egy diplomata szemével.

Budapest, 2020. augusztus 12. A Magyar Nemzeti Múzeum állandó kiállítóhelye, „A pokol bugyrai… „Málenkij robot” – Kényszermunka a Szovjetunióban” a második világháború után tömegesen elhurcolt nõk és férfiak számára állít emléket. A kiállításnak otthont adó, Ferencvárosi pályaudvar mellett álló „atombiztos” épület egykor a Magyar Államvasutak légoltalmi óvóhelye és vezetési pontja volt, ma itt található a központi Málenkij Robot Emlékhely. MTVA/Bizományosi: Balaton József *************************** Kedves Felhasználó! Ez a fotó nem a Duna Médiaszolgáltató Zrt./MTI által készített és kiadott fényképfelvétel, így harmadik személy által támasztott bárminemû – különösen szerzõi jogi, szomszédos jogi és személyiségi jogi – igényért a fotó szerzõje/jogutódja közvetlenül maga áll helyt, az MTVA felelõssége e körben kizárt. Fotó: Balaton József

Akik az anyaországból úgy hiszik, hogy az úgynevezett ötvenes éveknek vége szakadt az ötvenes években, azoknak figyelmébe ajánlom Zelei Miklós kárpátaljai beszélgetőkönyvét Tóth Istvánnal. A Szovjetunió nyugati peremén sok szempontból szinte a rendszerváltásig tartottak az ötvenes évek. A folytonosság újjáteremtése című kötetben hiteles és máig friss történeteket olvashatunk a társadalom fölbomlásától a közösségi érzés megszűnéséig mindarról, ami – beleszületve – a sajátunknak tűnt, valahogy mégis idegen és szűk volt, s amiről aztán kiderült, hogy máshol, másvalaki ugyanezt élte át egy kis fáziskéséssel.

Zelei Miklós helyenként költőien tömören és összegzőn fogalmaz, kérdései személyes tapasztalásról is tanúskodnak:

„A szovjet élet. Nem az történt, hogy az ember él, és akkor valami elromlik, a lakásban, a városban, és akkor azt megcsinálják. Hanem, amikor a ti nemzedéketek megszületett, már minden eleve rossz volt. És még annak is volt hová romlania. Amikor az ember benne él, és nem láthat más világokat, akkor szinte nem is tudja felmérni, milyen végtelenül ocsmány az, amiben létezik.”

Szimbolikus a kárpátaljai magyar polgárjogi mozgalom egyik tagjának megidézése is:

„Felfoghatjuk performansznak, megdöbbentő költői öngyilkosságnak a pillanatot, a gesztust, amikor Zselicki József összefogta verseit, és kivitte az udvari budiba. Az egyik családtagja fedezte föl és mentette meg őket.”

Egy világbirodalom peremvidékén nőtt fel Tóth István, olyan provinciában, amely a szovjet mélységekből nézve Nyugatnak, gazdagnak és napfényesnek számított, ahová a szovjet határőrtiszteket jutalomból helyezték át – és megtollasodni. Az egyedi sors a nemzedéktársak életébe is bepillantást enged. Tóth István Bátfán született 1951-ben, Gálocsban nevelkedett, Ungváron járt egyetemre, de ellenzéki tevékenysége miatt tanulmányait megszakítva, büntetésből, kényszersorozással vitték el katonának. 1976-ban áttelepült Magyarországra, 2010-ben visszatért szülőföldjére főkonzulként, négy évre. A gálocsi gyermekévekkel kezdi történetét:

„a református köznemesi tudatnak rám nézve olyan hatása is volt, hogy nagyon pontosan tudtam, kik vagyunk mi. Magyarok vagyunk. Kik tartanak bennünket megszállva? A Szovjetunió. És reménykedünk a Magyarországhoz való visszatérésben. Gyerekkoromban ez a várakozás ott volt a levegőben. Ha Kárpátaljáról beszélve történelemről esett szó, mindig az volt a szóhasználat, hogy idecsatolták, odacsatolták. Visszacsatolták. Elcsatolták. Az én gyermeki képzeletemben ez úgy jelent meg, mintha Kárpátalja vagon lett volna, amelyet olykor ide, máskor meg amoda kapcsolnak.”

Mit tanítottak az 1960-as évek végén magyar irodalomból? Petőfi Sándort Lunacsarszkij-idézettel. A szovjet művelődéspolitikus saját kora bolsevikjának nevezte a költőt, s ezzel nagyjából véget is értek a Petőfire vonatkozó tanulmányok. Ahogy Zelei Miklós rákérdez Tóth István baráti körére, valóságos exodus bontakozik ki előttünk. Ám a mostani ukrajnai helyzet sem ígéretesebb, mert ha egy katonaköteles férfi megneszeli, hogy be akarják hívni, inkább átmenekül Magyarországra. Tóth István félmúltból megismert történetei mintha megismétlődnének. A legfrissebb hírek is ezt igazolják.

Az előszóban Csernicskó István, a beregszászi főiskola rektora Nyelvi harcok, uniós célok címmel nyomatékosítja: a fiatal ukrán állam időről időre azzal próbálkozik, hogy homogén nemzetállamot teremtsen, amelyben nem nagyon jut hely másoknak. Riasztó fejlemény, hogy az új oktatási kerettörvény 7. cikkelye értelmében a nemzeti kisebbségek – köztük a kárpátaljai magyarok – számára az anyanyelvi oktatás jogát mindössze az óvodai nevelés és az általános iskola alsó tagozata (az 1–4. osztályok) szintjén biztosítják. És hogy a napokban lépett érvénybe a még 2019 áprilisában­ elfogadott államnyelvi törvény 30. cikkelye, mely kötelezővé teszi az államnyelv használatát minden szolgáltatói szféra számára – még az internetes platformokon is.

(Tóth István: A folytonosság újjáteremtése. Kárpátaljai beszélgetőkönyv. Kérdez: Zelei Miklós. Magyar Napló Kiadó, Budapest, 2020, 176 oldal. Ára: 3500 forint)