Mint vízen a buborék

A Serdült házaspár nemrégiben előkerült levélváltása több mint négyszáz tábori lapot ölel fel, 1942 júniusától 1943 áprilisáig, szinte hiánytalanul megőrződött özvegy Serdült Józsefnének köszönhetően, halála után pedig fiaihoz került. Sok-sok idő múltával a krónikás olvasgatni, rendezgetni kezdte a koronavírus-járvány kitörése után.

1943. január 13-án indította meg a Vörös Hadsereg átütő támadását a voronyezsi fronton. Képünkön harcállásba vonul a 2. magyar hadsereg a Don-kanyarban, a végtelen hómezőn. A felvételt Botta Ferenc haditudósító, az MTI Fotó későbbi főszerkesztője készítette a helyszínen. COPYRIGHT MTI Rt. Fotó: Botta Ferenc

Serdült József így látja a helyzetüket 1943. január 17-én:

„Írod, hogy moziba voltatok, bizony már hatodik napja mi is abban vagyunk. Most olyan helyzetben vagyunk, úgy állunk, mint vízen a buborék. Itt most cudar világ van, de még mindnyájan megvagyunk.”

Élete legnehezebb napjait éli, mindenre felkészülve várja sorsa beteljesülését. 1943. január 25-én írja:

„Édes, drága jó Lilukám és anyu! Ezt a levelet a legválságosabb helyzetben írom, lehet, hogy már az életben nem is látlak, nem is találkozunk. Viseljétek gondját az édes drága két kisfiamnak. Úgy cselekedj, édes jó Lilukám, ahogy te a legjobbnak látod. És ne felejtsd el, hogy nagyon szeretlek, csak a halál tud elválasztani tőled. De a két kis gyerekért tegyél meg mindent, csókolom édes Tubikámat és Öcsikémet, anyut, aki olyan jó volt mindig hozzám. Isten veletek! Sokszor csókollak, édes Lilukám, légy erős, mert az élet mostoha. A sírig hű férjed. Isten örökösen velem lesz. Drága kis Tubikám, és Öcsikém, legyetek jók, fogadjatok szót anyukának. isten veletek! Sokszor csókol apukátok.”

A Sztarij Oszkolból kivezető úton folyamatos volt a visszavonulók menete. Ezek a katonák az első hetekben ötszáz kilométert gyalogoltak, míg elérték az első gyülekezési helyeket. Csontkemény hidegben, hóban vánszorogva hiányos felszereléssel és igen rossz élelmezési körülmények között.

„Itt most -40-45 fok van, nagyon hideg, éjjel még több is, én valahogy megvagyok, de a helyzetünk… Pár napja áll a bál, a nehéz csomagjaimat nem tudtam vinni, eldobáltam. Azt sem tudjuk, jár-e a posta, írok, hátha valahol át tudom nekik a lapot adni. Csak megyünk előre… Hála Istennek megvagyunk valahogy, valahol. Talán közeledünk hazafelé…”

– írja Serdült József február elején.

Átkelés a Dnyeper jegén

Március elején a visszavonulóknak még a Dnyeper négyszáz méter széles ágának jegén is át kellett kelniük. A hideg enyhülésével március végén a legyengült katonák között mind gyakrabban fordultak elő ragályos megbetegedések.

Március 5-én írja haza Serdült József:

„Írod, hogy otthon halálhíremet keltették, bizony, ilyen közel még nem voltunk hozzá, azt le sem lehet írni, ami itt történt, még álomnak is nehéz lesz még egyszer végignézni. […] Most minden nap máshol vagyunk, már a lábam is kezd gyógyulni, csak nehezen találjuk azt az utat, amelyik hazafelé visz. De talán egyszer odaérünk.”

Majd újabb lap írására van lehetősége:

„Már régen nem írtam, mert amerre mi járunk, még a madár is csak tévedésből kerül erre. De most közeledünk egy nagyobb város felé, és talán ott fel tudom adni a lapokat. Most egy nagy erdő közepén egy mocskos nyomorúságos faluban pihenünk. Itt előttem ordít vagy öt rongyos, mocskos kis muszka gyerek, egyik éhesebb, mint a másik. Volt egy kis cukorka, amit Öcsikének tartogattam, de elosztogattam közöttük, éppen itt most verekednek rajta.”

Aludni muszka földön

Március 16-án válaszol felesége lapjára:

„Kérted, hogy írjak valamit a leszerelésről, hát mi itt nem tudunk semmiről semmit, mindenfelé megyünk, csak nem hazafelé. Én már belenyugodnék, ha legalább húsvétra haza kerülnénk.”

Pár nappal később:

„Bizony én se gondoltam volna, hogy a József-napot egy lerombolt, nyomorúságos pincelakásban töltöm, de már ez is jobb, mint ezelőtt egy hónappal, mert akkor nem sok remény volt az életben maradásra. A hazamenetelről egyelőre szó sincs. Itt most az a hír járja, hogy a hónap végén haza megyünk, de én akkor hiszem, ha látom. Azt híresztelik, hogy jövő hónap 5-én Kecskemétre megyünk, és ott leszünk vagy két hétig, onnan talán megyünk haza […] itt, ahol most vagyunk, nagyon sok katonaegység van, itt gyűjtenek össze bennünket a környékről. Itt most Ukrajnában vagyunk, tulajdonképpen rendbe szednek bennünket, mert, ahogy kinéztünk hetekkel ezelőtt, fertelmes volt. Én meg főleg kivoltam, ha megláttatok volna, biztosan megijedtetek volna tőlem. Kérdezed, mért maradtam el a többiektől? Mikor bekövetkezett a katasztrófa, január 20-án én elvittem egy vagon kenyeret Sztarij Oszkolából 120 km-re Bugyenibe, de már vissza nem tudtam jönni, mert be voltunk kerítve. A többieknek több idejük volt menekülni, úgyhogy én ötven nap múlva találtam meg őket. Az ötven napból volt vagy tizenkettő, amit le se lehet írni, mert mióta a világ fennáll, ilyen nem történt. Most haza megy innen egy román fiú, ő viszi el ezt a levelet.”

A 2. magyar hadsereg katonái a végtelen orosz hómezőn. „Nehezen találjuk azt az utat, amelyik hazafelé visz” Fotó: MTI

Április 7-én érkezett meg a parancs a hazatérésre, ezután április 24. és május 30. között, aki életben maradt, azt hazaszállították. Az út vonaton az országhatárig két napig tartott. A hazatérőket háromhetes vesztegzár várta. A szörnyű veszteség híréről, az elesettekről, fogságba esettekről, eltűntekről csak lassan és későn szerzett tudomást az ország közvéleménye. A Don melletti hómezők nemcsak a hadsereg vereségének voltak tanúi, de sok ezer magyar család veszteségét is magukban hordozták.

Serdült József utolsó tábori lapját 1943. április 10-én keltezte és küldte haza:

„Jó hír az, hogy megyünk haza, Lilukám, most már készítheted a civil ruhát. Mondd meg Öcsikének, hogy még tízet alszunk muszkaföldön, ha nem tévedünk, de csak megsegít a jó isten.”

Ám a jó Isten egy pillanatra levette szemét Serdült Józsefről, ez elég volt a sorsnak, hogy beteljesítse végzetét. Az utolsó alvást örökkévalóra tágította, és testét muszka földbe helyezte.

Családjának Nagyváradra 1943. május 16-i keltezéssel a Magyar Vöröskereszt levelét hozta a posta:

„Magyar Vöröskereszt Tudósító Iroda Budapest V. Szent István körút 1. Serdült Józsefné úrhölgynek, Nagyvárad, Mihalangelo 5. Mélységes fájdalommal értesítjük, hogy Serdült József honvéd, aki az 1903. évben Nagyváradon született, szülőanyja leánykori neve Bartha Ilona, a szovjet ellen vívott keresztes hadjárat alkalmával, hazája védelmezésében 1943. május 1-jén a Proskurow-i harcokban hősi halált halt, és bajtársai a hősöket megillető kegyelettel a proskurowi hősi temetőben helyezték nyugalomra. A súlyos veszteség feletti fájdalmukban hazafias szívünk egész melegével osztozunk és amidőn a gyászba borult családnak őszintén átérzett részvétünket nyilvánítjuk, kérjük a magyarok istenét, adjon Önöknek erőt és megnyugvást, mert Hősi halottunk a legszentebbért: hazánkért adta drága életét. Legyen áldott hősi emléke! Budapest, 1943. május hó 17-én.”

Nem tudjuk, hogy telt Serdült Józsefnek élete utolsó húsz napja. Ha nem a golyó, nem a repesz, nem az ágyú, nem a fagy, akkor ott volt még számtalan más veszedelem, amelyek az ember életét egy pillanat alatt kiolthatták. A zsúfolt, fertőzött helyeken a láthatatlan ellenség támadhatta meg, a tífusz. A példásan jó katona, a fegyelmezett Serdült József sok mindent kibírt, de a betegséggel legyengült szervezete nem tudta a harcot felvenni.