Poirot, a bevándorló

Hollywood és a streamingszolgáltatók ismét elkezdtek kosztümös filmeket gyártani. A XXI. századi alkotások azonban nem a kilencvenes évek klasszikusai. A közösségi médiában egyre többen teszik fel a kérdést, meddig jó elmenni egy több tíz vagy több száz éves történet modernizálásában.

Atmosphere during 2006 Cannes Film Festival - "Marie Antoinette" Premiere at Palais des Festival in Cannes, France. (Photo by Toni Anne Barson/WireImage) Fotó: Toni Anne Barson Archive

Előzményét 2006-ban Sofia Coppola próbálta a Marie Antoinette-ben létrehozni, ám a film nem lett igazán sikeres. Az áttörést a streamingszolgáltatók műsordömpingje hozta meg. A Nagy Katalin – A kezdetek, A spanyol hercegnő vagy A Bridgerton család a legsikeresebb példái a modern kosztümös sorozatoknak, amelyek komédiává változtatták az orosz udvart, amazonná VIII. Henrik első feleségét és bordélyházzá a Napóleon korabeli Londont. Mindegyikben fellelhető a metoo ideológiája, illetve a múlt ideologikus bemutatásának igénye, amelyet a túlzottan ragyogó jelmezek vagy éppen az eltérő rasszból származó szereplők segítenek.

Itt teszik fel a közösségi médiában többen a kérdést, hogy mennyire és meddig van rendjén a „történelemhamisítás”.

Az egyik tábor úgy véli, nem fog összedőlni a világ attól, hogy fekete színészek játszanak arisztokrata szerepeket, hiszen az ember úgyis megtanulja a történelemkönyvekből a valóságot. Margaret ­Mitchell Elfújta a szél című műve például a mai napig a legtöbbet hozó kosztümös mozifilmnek számít, miközben mindenki hangsúlyozza, hogy a film (és a regény is) igen idealizált társadalmat mutat be. Az ellentábor azonban épp az Elfújta a szél kapcsán emeli ki, hogy annak 1939-es premierje idején Georgia kormányzója munkaszüneti napot rendelt el, és tanulmányok százai vitatták az idealizálás hibáit, tehát minden fiatal és idősebb nézőhöz eljutott, hogy mi igaz és mi a művészi szabadság része. Ma azonban a streamingszolgáltatók által kínált bőségben a tartalomfogyasztók jó, ha egy hétvégét töltenek egy-egy sorozattal, kevesen olvasnak kritikákat vagy gyűjtenek információt a valós eseményekről. Aki pedig mégis, az is kevesebb feljegyzést talál, mivel a történetírók többnyire az államférfiakra koncentráltak, így a nőközpontú történeteket alig jegyzi a krónika. Ez egyfelől kreatív szabadságot ad a filmkészítőknek, másrészt felveti a kérdést, nem veszik-e majd komolyan a nézők a látottakat.

A szakértők szerint ez a félelem alaptalan, a Netflix, a Hulu és társaik nyugodtan készíthetnek kevés történelmi alappal rendelkező kosztümös műveket, úgyis mindenki tudja, hogy azok nem dokumentumfilmek. Azonban amikor A korona legutóbbi, a walesi herceg és a cornwalli hercegné kapcsolatát kevéssé hízelgő módon bemutató évada után Dianát éltető kommentek árasztották el a Twittert, sokan mégis követelték a Netflixtől, hogy hívja fel külön a nézők figyelmét: a sorozat kitaláció. Ezt a modern női szerepek, illetve a bőrszín alapján való megkülönböztetés hiánya miatt senki nem kérte.

Az ellenzők az utóbbi kérdésben arra is felhívják a figyelmet, hogy a streamingszolgáltatók miért ragaszkodnak az eddig megszokott történetek újfajta bemutatásához, miért nem keresnek inkább el nem mesélt, több valóságalappal rendelkező történeteket. Eddig egyedül a Sir John Lindsay és egy afrikai rabszolganő gyerekeként született, ladyhez méltó nevelésben részesült Dido Elizabeth Belle életét filmesítették meg. A korszakban élt a Jamaicában született William Davidson is, aki 14 évesen Skóciában tanult jogot, és népszerű tanácsnok lett. Olaudah Equiano a mai Nigéria területén született, majd Angliában neves íróként és kereskedőként élt angol feleségével együtt. Szintén jamaicai születésű volt egy brit ezredes felesége is, akit befogadott az előkelő társadalom.

Kat Eschner író szerint azért szeretjük a kosztümös drámákat, mert nem tűnnek olyan bonyolultnak, mint a jelen problémái. A Bridgerton család 82 milliósra duzzadt nézőtáborát is nagyrészt magyarázza a koronavírus miatti bezártság, illetve a vágy a problémák elől való menekülésre. A bonyolultság hiánya pedig lehetőséget nyújt a készítőknek, hogy leegyszerűsítve tárgyaljanak XXI. századi problémákat az eredeti kérdések mellett. Azonban ez csak addig lehet sikeres, amíg megfelelő arányban vegyítik az összetevőket. A közösségi média folyamatos zaján felnőtt közönség csak a túlzásokra hallgat, így félő, ha a stúdiók és a streamingszolgáltatók a bevétel maximalizálása érdekében kizárólag a közönség ízlését tekintik irányadónak, felborul az egyensúly.