Az illedelmesen hosszú lovaglóruhába öltöztetett Daphne Bridgerton sóhajtva fordul a bátyjához 1813 Londonjában, és azt kérdezi, van-e róla fogalma, milyen nőnek lenni. Amikor az élete egyetlen pillanatra töpörödik össze, vajon tud-e vagyonos, társadalmilag megbecsült férjet fogni, aki nélkül semmit nem ér? A Netflix karácsonyi kosztümös sorozata, A Bridgerton család pontosan ugyanazokat a kérdéseket feszegeti, amelyekkel Jane Austen, Thackeray vagy a Downton Abbey hősnői is találkoztak. A narratíva a házasság és a pénz, a becsület és a megcsalás, a szerelem és a hideg számítás, az arisztokrácia és az újgazdagok párhuzamáról régóta ismert, amelyet mesébe illő helyszínek, gyémánttiarák és hófehér kesztyűk fűszereznek. A receptet a BBC az 1970-es években mutatta be Tolsztoj Háború és békéjének, illetve Trollope regényeinek feldolgozásaival.

A 80-as években néhány Jane Austen-, Charles Dickens-, illetve Barbara Cartland-feldolgozás következett, majd Jennifer Ehle és Colin Firth sikere után elárasztották a tévét a George Eliot-, Elizabeth Gaskell-, Thomas Hardy-, Dickens- és Brontë-feldolgozások. A 2000-es évek végére csökkent a műfaj iránti érdeklődés. A változást a 2008-as gazdasági válság után bemutatott Downton Abbey hozta meg, amely azonban éppen a századelő stabilitásának megidézése miatt tett szert nemzetközi sikerre a nagyon bizonytalan időszakban. A hasonlóan lassan folyó, klasszikus történetmesélő sorozatok az elmúlt tíz évben azonban rendre elbuktak. Azok a történelmi környezetbe helyezett produkciók tudtak sikert elérni, amelyek valamilyen XXI. századi kérdést boncolgattak kosztümös külsőségek között, például mikor Agatha Christie Az ABC-gyilkosságok című művét feldolgozva Poirot karakterét „bevándorlónak” írták le a készítők, így vonva párhuzamot a második világháború előestéje és a Brexit között.
A hollywoodi stúdiók is hasonló utat jártak be.
A 80-90-es években évi öt-hat kosztümös filmet mutattak be a mozik, amelyek nagy része biztos Oscar-várományos volt. 2009-re ez a szám mindössze egyre csökkent, csak Quentin Tarantino Becstelen brigantykja játszódott történelmi környezetben. Az érdeklődés csökkenésére válaszul készítette el Baz Luhrmann a 20-as évek dekadenciáját 3D-ben bemutató A nagy Gatsbyjét 2013-ban, amellyel bizonyította, hogy a XXI. századi közönséget akkor érdekli a kosztümös dráma, hogyha azt posztmodern szellem hatja át. Yorgos Lanthimos 2018-as A kedvence, Greta Gerwig Kisasszonyokja vagy Autumn de Wilde tavalyi Emmája is példázza, hogyan házasítható sikeresen egy múltbeli időszak a modern kor kérdéseivel. Ezek a filmek ugyan nosztalgikusak, de hiányzik belőlük az a múlthoz való görcsös ragaszkodás, ami Derek Jarman filmrendező szerint a klasszikus angolszász kosztümös filmeket és sorozatokat jellemezte.
A mai közönség modern zenére, hálószobatitkokra és XXI. századi társadalmi tükörre kíváncsi.