Poirot, a bevándorló

Hollywood és a streamingszolgáltatók ismét elkezdtek kosztümös filmeket gyártani. A XXI. századi alkotások azonban nem a kilencvenes évek klasszikusai. A közösségi médiában egyre többen teszik fel a kérdést, meddig jó elmenni egy több tíz vagy több száz éves történet modernizálásában.

Atmosphere during 2006 Cannes Film Festival - "Marie Antoinette" Premiere at Palais des Festival in Cannes, France. (Photo by Toni Anne Barson/WireImage) Fotó: Toni Anne Barson Archive

Az illedelmesen hosszú lovaglóruhába öltöztetett Daphne Bridgerton sóhajtva fordul a bátyjához 1813 Londonjában, és azt kérdezi, van-e róla fogalma, milyen nőnek lenni. Amikor az élete egyetlen pillanatra töpörödik össze, vajon tud-e vagyonos, társadalmilag megbecsült férjet fogni, aki nélkül semmit nem ér? A Netflix karácsonyi kosztümös sorozata, A Bridgerton család pontosan ugyanazokat a kérdéseket feszegeti, amelyekkel Jane Austen, Thackeray vagy a Downton Abbey hősnői is találkoztak. A narratíva a házasság és a pénz, a becsület és a megcsalás, a szerelem és a hideg számítás, az arisztokrácia és az újgazdagok párhuzamáról régóta ismert, amelyet mesébe illő helyszínek, gyémánttiarák és hófehér kesztyűk fűszereznek. A receptet a BBC az 1970-es években mutatta be Tolsztoj Háború és békéjének, illetve Trollope regényeinek feldolgozásaival.

Díszletek – Amit még elviselünk a történelemhamisításból. Fotó: Getty Images

A 80-as években néhány Jane Austen-, ­Charles Dickens-, illetve Barbara Cartland-feldolgozás következett, majd Jennifer Ehle és Colin Firth sikere után elárasztották a tévét a George Eliot-, Elizabeth Gaskell-, Thomas Hardy-, ­Dickens- és Brontë-feldolgozások. A 2000-es évek végére csökkent a műfaj iránti érdeklődés. A változást a 2008-as gazdasági válság után bemutatott Downton Abbey hozta meg, amely azonban éppen a századelő stabilitásának megidézése miatt tett szert nemzetközi sikerre a nagyon bizonytalan időszakban. A hasonlóan lassan folyó, klasszikus történetmesélő sorozatok az elmúlt tíz évben azonban rendre elbuktak. Azok a történelmi környezetbe helyezett produkciók tudtak sikert elérni, amelyek valamilyen XXI. századi kérdést boncolgattak kosztümös külsőségek között, például mikor Agatha Christie Az ABC-gyilkosságok című művét feldolgozva Poirot karakterét „bevándorlónak” írták le a készítők, így vonva párhuzamot a második világháború előestéje és a Brexit között.

A hollywoodi stúdiók is hasonló utat jártak be.

A 80-90-es években évi öt-hat kosztümös filmet mutattak be a mozik, amelyek nagy része biztos Oscar-várományos volt. 2009-re ez a szám mindössze egyre csökkent, csak Quentin Tarantino Becstelen brigantykja játszódott történelmi környezetben. Az érdeklődés csökkenésére válaszul készítette el Baz Luhrmann a 20-as évek dekadenciáját 3D-ben bemutató A nagy Gatsbyjét 2013-ban, amellyel bizonyította, hogy a XXI. századi közönséget akkor érdekli a kosztümös dráma, hogyha azt posztmodern szellem hatja át. Yorgos Lanthimos 2018-as A kedvence, Greta Gerwig Kisasszonyokja vagy Autumn de Wilde tavalyi Emmája is példázza, hogyan házasítható sikeresen egy múltbeli időszak a modern kor kérdéseivel. Ezek a filmek ugyan nosztalgikusak, de hiányzik belőlük az a múlthoz való görcsös ragaszkodás, ami Derek Jarman filmrendező szerint a klasszikus angolszász kosztümös filmeket és sorozatokat jellemezte.

A mai közönség modern zenére, hálószobatitkokra és XXI. századi társadalmi tükörre kíváncsi.

Előzményét 2006-ban Sofia Coppola próbálta a Marie Antoinette-ben létrehozni, ám a film nem lett igazán sikeres. Az áttörést a streamingszolgáltatók műsordömpingje hozta meg. A Nagy Katalin – A kezdetek, A spanyol hercegnő vagy A Bridgerton család a legsikeresebb példái a modern kosztümös sorozatoknak, amelyek komédiává változtatták az orosz udvart, amazonná VIII. Henrik első feleségét és bordélyházzá a Napóleon korabeli Londont. Mindegyikben fellelhető a metoo ideológiája, illetve a múlt ideologikus bemutatásának igénye, amelyet a túlzottan ragyogó jelmezek vagy éppen az eltérő rasszból származó szereplők segítenek.

Itt teszik fel a közösségi médiában többen a kérdést, hogy mennyire és meddig van rendjén a „történelemhamisítás”.

Az egyik tábor úgy véli, nem fog összedőlni a világ attól, hogy fekete színészek játszanak arisztokrata szerepeket, hiszen az ember úgyis megtanulja a történelemkönyvekből a valóságot. Margaret ­Mitchell Elfújta a szél című műve például a mai napig a legtöbbet hozó kosztümös mozifilmnek számít, miközben mindenki hangsúlyozza, hogy a film (és a regény is) igen idealizált társadalmat mutat be. Az ellentábor azonban épp az Elfújta a szél kapcsán emeli ki, hogy annak 1939-es premierje idején Georgia kormányzója munkaszüneti napot rendelt el, és tanulmányok százai vitatták az idealizálás hibáit, tehát minden fiatal és idősebb nézőhöz eljutott, hogy mi igaz és mi a művészi szabadság része. Ma azonban a streamingszolgáltatók által kínált bőségben a tartalomfogyasztók jó, ha egy hétvégét töltenek egy-egy sorozattal, kevesen olvasnak kritikákat vagy gyűjtenek információt a valós eseményekről. Aki pedig mégis, az is kevesebb feljegyzést talál, mivel a történetírók többnyire az államférfiakra koncentráltak, így a nőközpontú történeteket alig jegyzi a krónika. Ez egyfelől kreatív szabadságot ad a filmkészítőknek, másrészt felveti a kérdést, nem veszik-e majd komolyan a nézők a látottakat.

A szakértők szerint ez a félelem alaptalan, a Netflix, a Hulu és társaik nyugodtan készíthetnek kevés történelmi alappal rendelkező kosztümös műveket, úgyis mindenki tudja, hogy azok nem dokumentumfilmek. Azonban amikor A korona legutóbbi, a walesi herceg és a cornwalli hercegné kapcsolatát kevéssé hízelgő módon bemutató évada után Dianát éltető kommentek árasztották el a Twittert, sokan mégis követelték a Netflixtől, hogy hívja fel külön a nézők figyelmét: a sorozat kitaláció. Ezt a modern női szerepek, illetve a bőrszín alapján való megkülönböztetés hiánya miatt senki nem kérte.

Az ellenzők az utóbbi kérdésben arra is felhívják a figyelmet, hogy a streamingszolgáltatók miért ragaszkodnak az eddig megszokott történetek újfajta bemutatásához, miért nem keresnek inkább el nem mesélt, több valóságalappal rendelkező történeteket. Eddig egyedül a Sir John Lindsay és egy afrikai rabszolganő gyerekeként született, ladyhez méltó nevelésben részesült Dido Elizabeth Belle életét filmesítették meg. A korszakban élt a Jamaicában született William Davidson is, aki 14 évesen Skóciában tanult jogot, és népszerű tanácsnok lett. Olaudah Equiano a mai Nigéria területén született, majd Angliában neves íróként és kereskedőként élt angol feleségével együtt. Szintén jamaicai születésű volt egy brit ezredes felesége is, akit befogadott az előkelő társadalom.

Kat Eschner író szerint azért szeretjük a kosztümös drámákat, mert nem tűnnek olyan bonyolultnak, mint a jelen problémái. A Bridgerton család 82 milliósra duzzadt nézőtáborát is nagyrészt magyarázza a koronavírus miatti bezártság, illetve a vágy a problémák elől való menekülésre. A bonyolultság hiánya pedig lehetőséget nyújt a készítőknek, hogy leegyszerűsítve tárgyaljanak XXI. századi problémákat az eredeti kérdések mellett. Azonban ez csak addig lehet sikeres, amíg megfelelő arányban vegyítik az összetevőket. A közösségi média folyamatos zaján felnőtt közönség csak a túlzásokra hallgat, így félő, ha a stúdiók és a streamingszolgáltatók a bevétel maximalizálása érdekében kizárólag a közönség ízlését tekintik irányadónak, felborul az egyensúly.