Ejtőernyős halál

A Covid-járvány harmadik hullámában gyorsabban terjed a vírus, aminek magyarázata elsősorban a vírusmutációk nagyobb fertőzőképességében keresendő. Ugyanakkor némi önkritikával beláthatjuk, hogy van egy másik fontos tényező is: a fegyelmezetlenség. Az a kiskapukeresési hajlam, a „nekem ne mondják meg fentről, mit csináljak” mentalitás, amely hagyományosan része a magyar nemzetkarakternek.

Ráckevei honvédelmi és polgári védelmi verseny résztvevője vegyvédelmi felszerelésben, 1973. Aszimmetrikus hadviselés Forrás: Fortepan / MHSZ

Kiss Dávid történész, a Veritas Történetkutató Intézet és Levéltár kutatója szerint az utóbbi fél évezred története mindvégig okot szolgáltatott arra, hogy fennmaradjon bennünk a késztetés a sokszor kívülről ránk kényszerített előírások kijátszására. Mohács óta folyamatosan nagyhatalmak erőterében élve, aggódó tekintetünket hol Bécs, hol Isztambul, hol Berlin vagy Moszkva felé emelve kellett megtalálnunk túlélésünk módozatait. Ritkán volt olyan élményünk, hogy a szabályokat értünk hozták, nem pedig ellenünk. A szabálykijátszást ezért tekintjük az élet számos területén bocsánatos bűnnek, sőt magyaros virtusnak – fogalmaz a történész, aki sietve teszi hozzá, hogy ugyanakkor más tekintetben szabálykövetőbbek vagyunk, mint sok olyan náció, amelyeket általában szabálytisztelőnek mondanak. Ez az előírásokhoz való szelektív viszonyulás tehát látszólagos ellentmondást jelent, amelyet majd a világjárvány lecsengése után érdemes lesz tudományosan is vizsgálni.

Érdekes volna például összehasonlító elemzést végezni azzal kapcsolatban, hogy a korábbi járványokra miként reagált az állam, és az intézkedésekhez mennyire fegyelmezetten viszonyult a lakosság. A múlt század első nagy influenzajárványa az 1918–19-es spanyolnátha volt, amely a történelmi Magyarországon 53 ezer áldozatot szedett, míg világszinten húszmilliót. A spanyolnátha a Covidhoz hasonlóan cseppfertőzéssel terjedt, és főleg a húsz–negyven éves korcsoportból szedte áldozatait. Az akkoriban éppen szétesőben lévő dualista állam karantén elrendelésével és szájmaszkok viselésének előírásával próbált reagálni, de védőoltás hiányában a ragály végül magától csengett le.

Ráckevei honvédelmi és polgári védelmi verseny résztvevője vegyvédelmi felszerelésben, 1973.
Aszimmetrikus hadviselés
Fotó: Fortepan / MHSZ

Komolyabban szervezett járványmegelőző intézkedéseket a második világháborút követően, a hadifoglyok hazatértekor (1945–1955 között) is hoztak. A szovjet hadifogolytáborokban – és Gulag-munkatáborokban – az embertelen higié­nés és egészségügyi körülmények miatt tömegesen haltak meg tífuszban, vérhasban és sok más fertőző betegségben. Jogos volt a félelem attól, hogy a hazaérkezők esetleg járványt szabadítanak az itthoniakra, ezért a Debrecenbe és Nyíregyházára befutó vonatokról nem engedték egyből haza a foglyokat, hanem két-három hétre újabb táborokba kísérték őket orvosi vizsgálatra és fertőtlenítésre. Akinek olyan baja volt, azt elkülönítették, és kórházi ápolásra utalták. E táborok egészségügyi szerepük mellett persze alkalmasak voltak arra is, hogy a fogságból hazatérőkkel a legnyersebb módon érzékeltessék, hogy bolsevizált Magyarországra érkeztek vissza. Például e sorok szerzőjének Don-kanyarnál bevetett nagyapja – Bertók József néptanító, tartalékos hadnagy –, aki 1949-ben, négy év után került haza szovjet hadifogságból (értsd: kényszermunka uráli bányákban) arról számolt be, hogy amikor nyílt pályán megállt velük a vonat, gépfegyveres ÁVO-sok válogatott trágárságok kíséretében tessékelték ki őket a marhavagonokból, hogy gyalogosan, acsarkodó farkaskutyákkal kísérve egy újabb lágerbe tereljék a vánszorogni is alig tudó, lesoványodott embereket. Itt fertőtlenítés és ruhacsere után két héten keresztül egyenként hallgatták ki őket, és halálosan megfenyegettek mindenkit, hogy aki odahaza bárkinek bármi rosszat merészelne mondani arról, amit a Szovjetunió­ban látott és tapasztalt, az soron kívül visszakerül oda. A fenyegetés hatott, a legtöbben évtizedeken át még a családjuk előtt is hallgattak tapasztalataikról.

A hazatérő hadifoglyoktól függetlenül jelent meg az úgynevezett ázsiai influenza 1957-ben. Az általunk megkérdezett történész elmondása szerint a járványadatokat ekkor össze is hasonlították az 1918–19-es spanyolnátha adatai­val, és megállapították, hogy ez az átlagos influenzánál ugyan erősebb és veszélyesebb vírus, de mégsem annyira, mint a spanyolnátha volt. 1957-ben még nem létezett hálózatkutatás, de az üzemi, háziorvosi megbetegedések alapján modellezték a fertőzési utakat és gócpontokat, majd e kalkulációk alapján próbálták útját állni a terjedésnek.

Az ötvenes években már volt vakcinafejlesztés, igaz, nem olyan gyors, mint manapság, így a fejlesztések csak kullogtak a vírusmutációk után.

A járványok elleni védekezés a hidegháborús korszakban szorosan összekapcsolódott a honvédelemmel. A hatvanas évektől kezdve a fegyverkezési versenyben a tömegpusztító fegyverekre helyeződött a hangsúly, így a „béketábor” tagjaként mi is az ABV (atom-, biológiai, vegyi) fegyverek bevetésével számoltunk. A Varsói Szerződés tagállamaiban is próbálták modellezni, hogy hol és milyen károkat kellene mérsékelni.

A Magyar Néphadseregben is létrehoztak önálló vegyvédelmi alakulatokat, továbbá szinte minden alakulatban voltak alegységek, amelyek­nek a vegyi és biológiai csapások utáni kárenyhítés lett volna a feladatuk: mintavétel, a biológiai fegyver mibenlétének azonosítása, a szennyezett területek izolálása, mentesítés.

A hetvenes években még a Munkásőrségen belül is létrehoztak vegyvédelmi alakulatokat, amelyek háború esetén a hadsereggel együtt tevékenykedtek volna.

A biológiai fegyverek célja, hogy járványokat generáljanak az ellenség soraiban, illetve hátországában. Mindkét oldalon kifejlesztettek olyan bevethető vírusokat, amelyek könnyen elterjeszthetők az ellenséges területen, gyorsan mutálódnak, ezért nehéz ellenük védekezni. A dokumentumok tanúsága szerint a biológiai fegyverek hordozói ejtőernyős tartályokban ledobott fertőzéshordozó rágcsálók, rovarok lettek volna. A célpont az ellenséges hadseregeken túl közvetlenül a civil lakosság vagy közvetetten a haszonállat-tenyésztés lett volna, sőt számolni kellett az ivóvízhálózatok biológiai fegyverekkel megmérgezésével is.

A hidegháborús időkben rendszeresek voltak az ABV-hadviseléssel kapcsolatos gyakorlatok is. A Munkásőr című lap 1969/1. számában így számol be a negyedik Hajdú-Bihar megyei polgári védelmi gyakorlatról, amelynek során több tízezer civil részvételével imitáltak különböző háborús eseményeket: „Az 5478 lakosú Józsa községet biológiai támadás érte. Alsójózsán az első és legfontosabb feladat a karantén létesítése. A rendőrség, a karhatalom és a Munkásőrség erői biztosítják a karantén határait. A fő- és mellékutakat lezárják, a község határában egymástól látótávolságban láncban helyezkednek el. Az Alsójózsára vezető úton oltóállomást állítanak fel, az erők bevonulása csak ott történhet, de mielőtt valaki a község területére lép, meg kell kapnia a védőoltást.”