Getnó!

Az utóbbi időben megszaporodtak a magyar beat hőskorszakáról szóló visszaemlékezések. Külső szemlélők mellett maguk a szereplők – legutóbb Presser Gábor – öntik kötetekbe emlékeiket. Izgalmas olvasmányok egy olyan korszakról, amelynek alakjai, hiába telt el fél évszázad, napjaink zenei életét is meghatározzák.

Kontrollált zeneélvezet a siófoki szabadtéri színpadon az Omega–LGT–Beatrice közös koncerten, 1980 Forrás: Fortepan/Urbán Balázs

Presser az Omegával robbant be. Az 1962-ben alakult zenekar sok mindenben úttörőnek számított a magyar popzenében. Nekik jelent meg először önálló albumuk itthon (1968), nekik volt először tévéshow-juk a könnyűzenei előadók között. Benkő László használt először szintetizátort, és az ő 1979-es Gammapolis lemezük kelt el a legtöbb példányban: 650 ezer bakelitet vettek meg csak itthon. Nekik volt először digitális stúdiójuk, övék volt az első CD és DVD. Az Omega tagjai léptek fel elsőként egységes színpadi ruhában, és az ő koncertjükön használtak először füstgépet és lézershow-t.

A nagy generáció

Presser négy éven át, 1967–71 között volt az együttes tagja. Sorsa akkor dőlt el, amikor Mihály Tamás barátja azt mondta, menjen el az Omegába zeneszerzőnek. Elment. Az egyik legtöbbször ellopott magyar szerzemény, a Gyöngyhajú lány zenéjét Presser Gábor 19 éves korában komponálta. Amúgy a dalból majdnem nem is lett dal. Amikor 1967-ben először megmutatta, a zenekar figyelme simán átsiklott a dallam fölött. Egy évvel később, a Műegyetem Kinizsi utcai épületében egy koncerten újra előjött vele. Akkor átment a rostán, lett szövege is – Adamis Anna írta –, majd felkerült az 1969-es 10 000 lépés című nagylemezre. Presser erre alapozva (is) jegyezte meg, hogy aki azt mondja, ért a dalcsináláshoz, lódít.

Kontrollált zeneélvezet a siófoki szabadtéri színpadon az Omega–LGT–Beatrice közös koncerten, 1980
Fotó: Fortepan/Urbán Balázs

– A művészet bármely területén nagyobb figyelem vetül az úttörőkre, mint a későbbi generációkra, és ez a beat-pop-rock zenében sincs másként. Sokan tartják nagy generációnak a hatvanas években indultakat. Erre mondta fricskaként a nyolcvanas években startolók egyike, Geszti Péter, hogy akkor ők a kis generáció, amiben nyilván ezen túl az is nagy szerepet játszik, hogy a hőskorszakban sokkalta más volt a popzene társadalmi súlya, szerepe, jelentősége. Nem azt mondanám, hogy közöttük több volt a tehetség, hanem hogy sokkal több az átütő, generációja számára mintaként szolgáló személyiség. Ha a hangszerkezelés és játéktechnikai tudás oldaláról közelítek, akkor bizony a későbbi nemzedékek sokkalta képzettebb és sokoldalúbb muzsikusegyéniségeket adtak a műfajnak. De ha azt nézem, hogy ki képviselt többet a maga korában, ki adott többet a maga generációjának, akkor óhatatlanul is feléjük billen a mérleg – mondja Jávorszky Béla Szilárd zenei szakíró, szerkesztő. A hazai és nemzetközi populáris zene évtizedeit feldolgozó könyvsorozatok szerzője, társszerzője szerint azt se felejtsük el, hogy a nagy generáció tagjainak – a szocialista rendszer sajátosságaiból fakadóan – még egy monopolisztikus állami intézményrendszerben kellett kimozogniuk a maguk helyét. Abban a korban, amikor a kulturális élet területén (is) mindenből csak egy volt (beleértve a rádiót és a televíziót), így azon kevesekre, akik ott megjelen(het)tek, óhatatlanul nagyobb figyelem vetült. Őket még az egész ország ismerte, dalaikat mindenki felismerte, függetlenül attól, hogy amúgy ki hogyan vélekedett róluk. És ne hagyjuk figyelmen kívül a nosztalgia – jelen esetben a soha vissza nem térő ifjúság illúziójának – történelemformáló erejét.

A kor levegője

A könyvbe öntött visszaemlékezések sorába tartozik Mihály Tamás 2014-ben a polcokra került Basszus! Omega! Ez egy életre szól. Omegától alfáig című kötete. A basszusgitáros szerint, amikor indultak, snájdig úri fiúkként, öltönyben-nyakkendőben léptek fel – nem is nagyon érthető ma már, hogy miért mondták róluk, hogy fel akarják forgatni a világot. Szerinte az Omega első aranykora az 1971-es nagy szakításig tartott: akkor elment Presser Gábor, Laux József, Adamis Anna – vagyis a zeneszerző, a zenekarvezető és a szövegíró. Ez nagyon rossz érzés volt, gödör, amelyből Mihály Tamás szerint leginkább dacból, dühből sikerült felállni.

– Szokás mondogatni, hogy régóta nincsenek vérbeli generációs slágerek. Szerintem viszont ennek oka nem abban keresendő, hogy az új évezredben ne születnének fontos, a kor levegőjét megragadó dalok, merthogy bőven akadnak ilyenek, hanem abban, hogy azokat már egyre kevesebben hallgatják, ismerik. A hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján hard rocker tinédzserként magam is fejből tudtam volna idézni a korszak emblematikus popslágereinek szövegét, más kérdés, hogy nagy ívben eltoltam őket magamtól. De azokban az időkben mindannyiunknak volt hozzájuk viszonyunk. Ma viszont az előadóknak a közfigyelem nagyfokú töredezettségével is meg kell küzdeniük, azzal, hogy dalaik minél szélesebb réteghez jussanak el. Miközben – és ezt nem tudom elégszer hangsúlyozni – szerintem minden kornak megvannak a maga dalszerző- és előadó-egyéniségei – von párhuzamot a múlt és a jelen között Jávorszky Béla Szilárd.

Presser bőséggel mesél a megpróbáltatásaikról, hogy mikor és miért tiltották ki az LGT-t Romániából és a Német Demokratikus Köztársaságból. 1977 végén botrányos jelenet játszódott le a bukaresti Ceaușescu-palotában: a zenekar tagjai már-már tettlegességig fajuló vitába keveredtek a helyi bőrkabátosokkal. A következmény: külügyminisztériumi jegyzékváltás és kitiltás Romániából. 1981 végén a lengyelországi turnéjuk szakadt félbe. Az egyik koncerten bőrkabátosok jelentek meg, és rövid úton távozásra bírták a zenekart, így az LGT elsőként és testközelből értesült arról, hogy Wojciech Jaruzelski bevezette a szükségállapotot.

Presser könyvét az Omega basszusgitárosa, Mihály Tamás akár olvashatta 2020. november 21-i halála előtt. Ahogy a szintén omegás Benkő László kezébe is kerülhetett a könyvből – a billentyűs három nappal Mihály Tamás előtt hunyt el –, mint ahogy nem kizárt, hogy a november 26-án eltávozott Balázs Fecó szintén tudhatott a munkáról. Benkő László és Mihály Tamás nélkül nincs Omega. Pásztory Zoltán 2005 májusában, Illés Lajos 2007 elején távozott – nélkülük nem létezik az Illés-együttes. 2016. július 19-én Somló Tamás hosszan tartó, súlyos betegség után hunyt el. Az év szeptember negyedikén az LGT három tagja, Karácsony János, Presser Gábor és Solti János hivatalosan bejelentették, hogy az LGT nem folytatja működését.

Presser könyve a kulisszák mögé enged, de arra nem ad magyarázatot, hogy miként és miért hatnak a mai tizen- és huszonévesekre is a fél évszázada született számok.

Kukarugdosók

A Bummm! című LGT-album 1973-ban jelent meg – ez évben oszlott fel az Illés. Hiába volt a legnépszerűbb csapat a hatvanas-hetvenes évek fordulóján, az Illésnek a hatalomhoz való viszonya nem volt felhőtlen. Nemcsak az 1970-ben történt részleges betiltásuk – a BBC magyar adásában a hatalomnak nem tetsző gondolatokat fogalmaztak meg a tagok – története bizonyítja ezt, állambiztonsági iratok is tanúsítják, hogy a pártállam provokátorokkal akarta megbontani a zenekar egységét. A próbálkozások évekkel korábban kezdődtek. A Korunk folyóiratban 2013-ban Horváth Sándor az Illés-együttes tagjaihoz kapcsolódó, sokat emlegetett kukarugdosásos botrányról írt. A Népszabadság emlékezett meg az együttes 1969-es pécsi „huligánkodásáról”. Az akkori pártlap szerint az együttes néhány tagja a Misina-tetőről jött lefelé. „A Vak Bottyán utcában arra szottyant kedvük, hogy az úttest szélére kiállított szeméttartót rugdosni kezdjék”. Az ügyből per lett, a bíró pénzbírságot szabott ki garázdaságért. Ők, azaz a hosszú hajú, ápolatlan, szakadt ruhás huligánok a civilizálatlan vadak metaforái, akik szeméttel és szennyel borítják el a város tiszta tereit, megfertőzik a tiszta erkölcsű fiatalokat, a városi civilizációt. Ez a történet a hatvanas évek és a nagy generáció emlékezetébe már a lázadás szimbólumaként vonult be.