Ha a zöld béka fekete

Tudta, hogy gyerekei rasszisták lesznek, ha megnézik az Aladdint vagy a Pán Pétert? Ha a Csipkerózsikát, akkor­ a nők elleni erőszakot tanulják meg, ha pedig a Hófehérkét, akkor a nekrofíliát? Ennek elkerülése érdekében a Disney+ streamingszolgáltató bizonyos filmeket egyáltalán nem vetít a gyerekeknek, másokat pedig csak a problémás tartalomra való előzetes felhívás mellett.

„Hercegnői” békateszt Norvégiában. Van-e félnivalójuk? Fotó: Fabrizio Bensch Forrás: Reuters

A csodalámpa szelleme egy dél-koreai stadionban. A dzsinn nem tart a vírustól
Fotó: Reuters

A Csipkerózsika és a Hófehérke előtt jelenleg nem jelenik meg a figyelmeztetés, de néhány szülői szervezet ezt is szeretné elérni. Véleményük szerint nem megfelelő üzenet a gyerekek számára, hogy beleegyezés nélkül lehet megcsókolni egy nőt, ahogy a herceg azt az alvó Csipkerózsikával teszi, és különösen aggályos a helyzet Hófehérke esetében, aki elvileg halott is. Kristen Bell színésznő fel is szólalt a kérdésben, szerinte meg kell tanítani a lányoknak, nem engedhetik meg, hogy álmukban megcsókolják őket. A 2014-es Demóna úgy próbálta meg átvágni a gordiuszi csomót, hogy a szerelmes csókot anyai csókkal helyettesítette.

Ám egyik mesefilm sem járt olyan rosszul, mint az 1946-ban készült, élő és rajzfilmszereplős A Dél dala – Rémusz bácsi meséi. A musical emlékezetes dala, a Zip-a-Dee-Doo-Dah mai napig népszerű gyerekdal, Oscart is kapott, a film pedig bemutatása után még négyszer került moziba, 1986 óta azonban semmilyen formában nem érhető el Amerikában. Európában több országban kiadták DVD-n, bizonyos részei pedig időről időre feltűnnek a YouTube-on, de leginkább azért, hogy az amerikai közönség megtudja: létezik a Disney-nek egy betiltott filmje. A történet Joel Chandler Harris könyveinek feldolgozása, ahol egy idős fekete öregúr meséket mond, miközben a történet túlságosan boldog képet fest a polgárháború környéki amerikai Délről, a fehérek és a feketék idilli kapcsolatáról. Ráadásul egyes dalok eredeti szövege a négerek boldog munkavégzését is hangsúlyozza. Már a könyveket is többen kritizálták, hogy pénzzé teszi a rabszolgák meséit, de a film a cukormázas történetvezetés miatt ma már egyáltalán nem számít politikailag korrektnek. Annyira nem, hogy Bob Iger, a Disney elnöke még egy 2011-es találkozón azt magyarázta a részvényeseknek, hogy a film olyan más korban, olyan más megközelítéssel készült, hogy az a XXI. században már nem vállalható, akkor sem, ha pénzügyileg megérné újra kiadni. Ahhoz, hogy megfeleljen a mai elvárásoknak, kulcsjeleneteket kellene újravágni, számítógépesen újraalkotni, esetleg több dalhoz új szöveget írni, ezért a Disney inkább úgy tesz, mintha el sem készült volna.

Ez azért különösen izgalmas, mivel világszerte a Disney vidámparkok egyik kedvence a filmen alapuló Splash Mountain játék, ahol a résztvevők óriási hajóban magasról vízbe csobbannak. Tavaly a Disney bejelentette, hogy a pandémia kapcsán életbe lépett lezárásokat felhasználva nyugdíjba küldik az 1989-es nyitás óta töretlenül népszerű Splash Mountaint, és mindenhol átépítik A hercegnő és a béka inspirálta játékká. Utóbbi a Disney egyetlen fekete hercegnőjét bemutató mese, amely egyébként szintén nem úszta meg a kritikát, amikor Matthew Thomas filmkritikus közölte, hogy milyen fekete hercegnő az, aki a mese nagy részét zöld békaként tölti.

„Hercegnői” békateszt Norvégiában. Van-e félnivalójuk?
Fotó: Reuters

A Disney céget Walt Disney óta érik kritikák, hogy rasszista, antiszemita és szexista. A filmek alapján a rasszizmust gyakorlatilag bizonyítottnak tekinti Hollywood, a másik két kérdésben már nem ilyen egyértelmű a helyzet. A három kismalac eredeti változatában valóban volt egy zsidókat kifigurázó jelenet, amelyet később újraalkottak, de Walt a második világháború nyomán számos zsidó kollégával dolgozott együtt, akik sosem panaszkodtak negatív megkülönböztetésről. Az is igaz, hogy 1938-ig nem alkalmaztak nőket a vállalatnál, ám a háborús változások ebben is előrelépést hoztak. A filmtörténészek szerint a Disney-nek ezeket a pozitív példákat kellene felhasználnia a rasszizmus kérdésében is, ahelyett, hogy letagadja A Dél dalát.

Tanulhatna például a Warner Brotherstől, amely elérhetővé tette rasszista, karikatúraszerű rajzfilmjeit, azzal az előzetes figyelmeztetéssel, hogy a stúdió nem ért egyet az ábrázoltakkal, de minthogy egy történelmi kor lenyomatai, változatlanul tárja őket a közönség elé. A Bolondos dallamok (Looney Tunes és a testvérszéria, a Merrie Melodies) tizenegy részében kerül elő egy-egy rasszista sztereotípia vagy rasszista módon ábrázolt szereplő. Ezeket a részeket 1968-ban törölték a sugárzottak közül, a kétezres évektől azonban újra elérhetővé váltak, mivel a stúdió szerint így lehet a legjobban szembenézni a múlttal.

Kérdés, hogy ugyanez a megközelítés a Disney számára miért nem tűnik járható útnak minden mozi esetén. A mesekutatók hangsúlyozzák, hogy a mesék lényege a jó és a rossz folytonos harcának sematikus ábrázolása, ahol a hőssel minden gyerek tud azonosulni, eltekintve annak nemétől vagy rasszától. Egy hercegnő és egy királyfi sosem egy adott ország uralkodóját testesíti meg, hanem az általa képviselt pozitív tulajdonságokat, amelyeket alapvető értékekként, árnyalatok nélkül kell a gyerekeknek bemutatni.

A biztos alapok után lehet csak finomítani a képet.

A modern mesék, mint a Kung Fu Panda vagy az Így neveld a sárkányodat azért számítanak igazi közönségsikernek, mivel egyszerre dolgoznak a gyerekeknek szóló egyértelmű mesei síkon és csak a felnőttek számára értelmezhető, árnyaltabb kategóriában is. A XX. század mesefeldolgozásai ezt ritkán teszik meg, ám szakértők arra hívják fel a figyelmet, hogy ha a felnőtt, túlságosan bonyolult jelentéstartalmakat hordozó szemüvegen keresztül értelmezzük a régi meséket, soha nem létező dolgokat láthatunk bele az egyszerű történetekbe. Egy négyéves kisgyerek aligha fog fennakadni azon, hogy Dumbo társait fekete vagy fehér színészek szinkronizálták, vagy hogy Csipkerózsika hogyan eshet örök szerelembe mindössze egyetlen találkozás után a herceggel, akinek csókját ily módon ébren és álmában is örömmel fogadja.

Persze minden érvelést lehet másképp értelmezni. A dán közszolgálati tévé nemrég új animációs sorozatot indított, amelynek főszereplője John Dillermand és annak majomfarokszerű, magát rendszeresen önállósító pénisze. A sorozat heves vitákat váltott ki, többen amiatt aggódnak, hogy a gyerekek a magamutogatás téves következtetését vonhatják le a néhány perces epizódokból, mások a #metoo és a nemek közti egyenlőség kontextusában közvetített negatív üzenetre hívják fel a figyelmet.

A sorozat készítői azonban úgy vélik, a tiltakozók túlzottan felnőttszemüvegen keresztül nézik a történetet, amely valójában teljesen aszexuális, és a lényeg, hogy „a gyerekeknek tetszik”.

Hasonló nyíltság a Disney esetében aligha elképzelhető. Hollywood ma a biztos, kritikailag nem kifogásolható megoldásokat választja, hogy egyszerre maradhasson profitábilis és politikailag korrekt. A kérdés, hogy ez az út mennyire szolgálja az akár sokkal durvább Grimm- és Andersen-meséken felnőtt európai közönséget.

Pizzásdoboz

A Disney többször nyúlt már bele filmjeibe utólag. Az okok igen sokfélék, többnyire a nem politikailag korrektnek számító dalszövegek, jelenetek vagy szereplők kivétele a cél.

A Toy Story második részéből például kivágtak egy szexuális poént a szereposztó díványokról, az 1940-es Fantáziából pedig egy rabszolgakaraktert töröltek. Daryl Hannah meztelen fenekét az 1984-es Csobbanásból a Disney+ azért vágatta ki, mert szerinte az nem fér bele a családbarát mozizás fogalmába. A legfurcsább változtatást a Lilo és Stitch – A csillagkutya szenvedte el, amelyben a közönség sosem kapott magyarázatot arra, miért kellett egy ruhaszárítót pizzásdobozzá átrajzolni.