Kötőjelek

A magyar helyesírásnak kétségkívül vannak általánosan ismert és bonyolultabb szabályai is.

Forrás: Pexels

A magyar helyesírásnak kétségkívül vannak általánosan ismert és használt szabályai, de bonyolultabb, kevesek által betartott rendelkezései is. Az egyik ilyen – talán leginkább homályos – pont a kötőjel, nagykötőjel, gondolatjel alkalmazása, különösen a nagykötőjel tudatos használata.

Már az 1832-es „Magyar helyesirás’ és szóragasztás’ főbb szabályai…” is foglalkozott a „kötjel” fogalmával, a XX. század elején kiadott szabálykönyvekben pedig a gondolatjel is megjelent.

A nagykötőjel mint új írásjel csak a helyesírási szabályzat 10. kiadásában (1954) szerepelt először. A könyvnyomtatási gyakorlatban azonban már évtizedekkel korábban is jelen volt – főként tulajdonnevek (Czuczor–Fogarasi szótára) és számok (1914–1918) összekapcsolásakor.

A nyomtatásban tehát régóta általánosan használt, a helyesírásban fél évszázada rögzített jel a nagykötőjel, alkalmazását mégis bizonytalanság övezi. Mi lehet ennek az oka? Mit kellene tudnunk róla? Először is a formáját, vagyis a hosszát. A helyesírási szabályzat(ok) csak azt a tényt rögzítik, hogy a nagykötőjel a gondolatjellel azonos méretű karakter. A gyakorlatban lehet a kiskötőjelhez képest kétszeres vagy háromszoros hosszúságú (egy könyvön belül egyforma). A nagykötőjelet és a gondolatjelet az különbözteti meg, hogy előbbi szóköz nélkül kapcsolódik az előtte és utána álló szóhoz, számhoz (nyomdai nyelven: „tapad”), az utóbbi viszont előtte-utána közökkel írandó.

Az írógépeket koptató szerzők ilyen karakter híján a dupla kötőjelet (--) alkalmazták a nagykötőjel vagy gondolatjel jelölésére.

Az 1990-es évektől elterjedt számítógépek szövegszerkesztő alkalmazásaiban viszont már – bár nem a billentyűzet egy gombjához rendelve, hanem különféle kombinációkkal előcsalogatva – lehetőség nyílt többféle kötőjel, mínuszjel szövegbe illesztésére: keveredett a hosszú — (kvirtmínusz, vagy m-dash, m betűnyi méretű), illetve a – (félkvirtmínusz, n-dash, azaz n szélességű) vonás használata. Az igényes könyv- és sajtótipográfia korábban szépirodalmi szövegekben inkább a rövidebb, tudományos könyvek esetén inkább a hosszabb kötőjelet alkalmazta nagykötőjel és gondolatjel gyanánt. Talán esztétikai szempontok miatt az ezredfordulóra nagyjából egységesen a félkvirtmínusz hosszúságú jel (–) vált általánossá. (Számítógépeink automatikus beállításai is ezt ajánlják fel ma már a leggyakrabban.)

A szövegszerkesztőinkben rejlő lehetőségek mintha csak fokozták volna a kötőjelek szabályai körüli zűrzavart.

Háromféle funkció, de csak két jel? Manapság a digitális írásbeliség előretörésével úgy tűnik, a gondolatjel közbevetést, párbeszédet kifejező funkcióban még viszonylag következetesen használatos, de a nagykötőjel szerepkörei kezdenek feledésbe merülni. Sőt a hármas rendszer egyre inkább egyfokozatúvá válik: sokan mind gondolatjelként, mind nagykötőjelként kiskötőjelet alkalmaznak különféle (akár a nyilvánosságnak szánt) írásaikban.

Pedig a nagykötőjel megkülönböztetése információt hordozó, „értelemtükröztető”, értékes íráshagyomány: mutatja, hogy a Kiss–Pusztai-tankönyv két szerző műve, és nem egy (összetett vezetéknevű) személyről van szó (bár sokan ezt hitték…). Kifejezi két tulajdonnév kapcsolatát „közti” viszonyban: Ferencváros–Újpest-meccs, Budapest–Belgrád vasútvonal. Használjuk népek, nyelvek kapcsolatának leírásakor: magyar–német szak, finn–orosz határ. (Állandósult kapcsolat esetén viszont kiskötőjelet alkalmazunk: görög-római kultúra.) „Valamettől valameddig” viszony érzékeltetésére, különösen oldalszámok, évszámok esetén pontosítást tesz lehetővé, mint: 45–59. oldal, azaz a 45. oldaltól az 59. oldalig, és nem valahol a 45-59. oldal körül; 1945–1948, tehát 1945 és 1948 között; és ezek analógiájára: Ménesi út 11–13.

(A borítókép illusztráció. Fotó: Pexels)