*
Ha – ritkán – aláírt valamit nehezen olvasható, hieroglifikus betűivel, csak nevét írta alá; s legjobban szerette, ha barátai, tanítványai „Tosu”-nak vagy „Tosu tanár úr”-nak szólították. Ezt a nevet tanítványaitól kapta. Akkor, amikor – lassan már a hajdankorban – a honfoglaló ősök hét vezérének nevét elemezte, magyarázta. Tas vezér nevét tudniillik akkor, amikor a honalapítás lejátszódott, Tosunak ejtették. Hallgatói úgy érezték: ezt a nevet egyenesen az ő számára találták ki. Így hívták tehát; kezdetben csak kisebb körben, később általában. Lassanként egyéniségének, sőt életművének jellemzője lett a név.
Fotó: EPA OSZK
Varázslatos egyéniség volt; azoknak a vezéreknek és táltossámánoknak utóda, akikről a magyar őstörténet és ősvallás nyomait kutatva annyiszor írt. Nem a szó romantikus, kürtök harsogásával, lármadobok hangjával, mágusmutatványok görögtüzével átszőtt értelmében, hanem az eredetiben, a valóságosban. Félelmetes emlékezetében félelmetes tudást őrzött úgy, hogy állandó készenlétben tartotta, ha kellett, azonnal hadrendbe sorakoztatta elemeit. Nemegyszer úgy látszott, eltéved a múlt és jelen roppant nyelv-rengetegében; de a legváratlanabb helyeken üde forrásokra, ismeretlen békés tisztásokra, ritka növényekre bukkant; s ezekkel úgy társalgott, oly rokoni bennfentességgel, oly parancsoló fölénnyel s oly szerény természetességgel, ahogyan csak igazi vezérek és varázslók tudnak. Emellett oly szenvedéllyel és iróniával, ahogy azok beszélnek, akik ismerik tudásuk határait, de soha nem hagyják abba e határok ostromát.
Nemzedékeket nevelt fel. Nemegyszer olyan lázadókat is, akik lobogó ifjúságuk idején unalmasnak, pedánsnak találták tárgytiszteletét és pontos módszerességét, amelyekkel mérhetetlen adattömegeket halmozott föl néha csak egyetlen feltevés bizonyítására. De aztán rájöttek: csak ezeknek az erényeknek birtokában lehet megfejteni a nyelvben megőrzött valóság titkait.
[…] Két fényképét szokta különös örömmel megmutatni. Az egyik akkor készült, amikor Kodály Zoltánnal tőrbe csaltuk, s kivittük kertünkbe. Erre azért volt büszke, mert egy frissen nyílt rózsa szagolgatása közben ábrázolja: íme, szereti ő a természetet is! A másikat egy fotóművész készítette róla mint ismeretlen öregúrról, amikor forró nyári verőfényben is felöltőt s kalapot viselve aktatáskáját kesztyűbe bújtatott, hosszú ujjaival magához szorítva várakozott a buszra. „Magány”: ezt a címet kapta a kép, amelyet egyik barátja fedezett fel a fotóművész kiállításán. Lehet, hogy lassú elmagányosodásának jelképét őrizte s mutogatta, mikor ezt a képet vette elő. Pedig voltaképpen sohasem volt magányos; ha más nem: bőséges társaságot nyújtott neki a tudományos kutatás. Nekünk egy ideig még valami megőrizte hangját. Hadd mondjam el ezt is, mert szorosan hozzátartozik egyéniségéhez. „Pici” névre hallgató törpepapagájunkkal igen jó barátságban volt; tudósként is. Szerette volna hangképző titkát megfejteni; bár sikertelenül; de fejlődését élénk figyelemmel kísérte, haladásáról szívesen beszámolt barátainak. Pici néha-néha, Tosu tanár úr halála után is vállamra szállt, és a tanár úr hangján ezt mondta: „Tosu madár vagyok! Igen-igen! Nagyon szeretlek!”
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!