Éltető ölelés, pusztító tűz

A World Press Photo Alapítvány éves versenyén idén huszonnyolc ország 4315 fotósának 74 470 képe indult. Mint minden évben, most is független zsűri választotta ki a nyolc kategória negyvenöt nyertesét, akiknek fotóiból évkönyv készül, és végül ötven ország százhúsz városát felölelő kiállítássorozaton mutatják be a képanyagot.

Habibi (Antonio Faccilongo) – Az év képriportja Fotó: Antonio Faccilongo

Háborús konfliktusok, reménytelen szegénység és már-már tapintható, brutális erőszak: a World Press Photót sokszor érik olyan vádak, hogy mindössze sokkolni akar, sőt a fiatal, kezdő fotósokat olyan irányba tereli, hogy lehetőleg minél több kockázatot vállaljanak – akár saját testi épségüket veszélybe sodorva. Emlékezzünk csak vissza a kétezres évek elejére, amikor ifjú háborús fotósok tucatjai zarándokoltak Irakba és Afganisztánba, hogy Robert Capa nyomdokain ők is elkaphassanak egy-egy sokkoló pillanatot, vagy akár az olyan, súlyos etikai kérdéseket felvető képekre, mint amilyen például a 2017-es díjnyertes Burhan Özbilici felvétele, amelyen gyilkosság látható. Kevin Carter dél-afrikai fotóriporter 1993-as felvétele a legjobb példa arra, milyen keskeny határ választja el egymástól az öncélúságot és a valódi problémára irányuló figyelemfelkeltést, ha tragikus pillanat megörökítéséről van szó. A fotográfus Pulitzer-díjat kapott az éhező afrikai kislány felé tartó keselyűt megörökítő képkockájáért, ám nem sokkal később öngyilkos lett, mert nem tudta elviselni az őt ért támadásokat.

Capánál maradva: ha akkor lesz jó a kép, ha a fotós elég közel megy, akkor a világ sajtófotóinak éves szemléje kétségkívül a dokumentarista műfaj piros betűs ünnepe. Ha úgy tetszik, elgondolkodtat, miközben pontos lenyomata marad mindannak, amik vagyunk: az embernek. A 2020-ban készült sajtófotókon távoli kontinensekről köszön vissza a világméretű és mindennapjainkat több mint egy éve meghatározó koronavírus-járvány, de nem maradnak el a fegyveres konfliktusok, az emberi jogi küzdelmek és az egyéni sorsok sem. Ebben a rendkívül nyomasztó és kihívásokkal teli évben pedig nem lehet véletlen, hogy ölelés lett az év fotóján.

A dán Mads Nissen képén öt hónap elzártság után egy nővér először szorít magához egy 85 éves asszonyt, aki brazil idősotthonban él. 2020 augusztusában a Sao Pauló-i Viva Bem (magyarul: Jó Élet) nevű intézményben úgynevezett „ölelőfüggönyön”, műanyag leplen keresztül a szürke ruhás ápolónő magához öleli Rosa ­Luiza Lunardit, eközben a műanyag függöny sárga szegélye pillangót formáz. A fotográ­fus úgy fogalmaz, hogy a kép fő üzenete az empátia, a szeretet és az együttérzés, amelyekre a legnehezebb helyzetekben különbözőségeink ellenére mindannyian támaszkodhatunk.

Az első ölelés című felvétel azért is különleges, mert a koronavírus-járványra utal ugyan, mégis felemelő: egyszerre láthatjuk benne a kiszolgáltatottságot, a veszteséget, de a reményt is, miközben a műanyag „szárnyak” a repülést jelképezik. A pandémia volt egyébként a témája a második helyezettnek is. Joshua Irwandi indonéz fotós még az első hullámban, tavaly áprilisban ágyon fekvő, műanyagba tekert holttestet fotózott le – a Covid–19 egyik áldozatát a milliók közül. A környezet kategóriában is látunk járványra utaló képet: itt Ralph Pace amerikai fotós képét választották a legjobbnak, amelyen kíváncsi kaliforniai oroszlánfóka úszik szájmaszk felé, amely a montereyi Breakwater búvárparadicsomban lebeg a vízben. A kép itt is túlmutat önmagán: az óceánjainkban landoló, eldobható maszkok tonnáinak környezeti terhelésére mutat rá. A kreativitás is utat tört a kényszerhelyzetben: a természet sorozat legjobbját készítő holland Jasper Doest a házi karantén okozta bezártságban a lakóhelye körül bóklászó galambcsalád életének mindennapjait örökítette meg, míg Adam Pretty a sportlétesítmények bezárása után jobb híján rönkhalmokon gyakorló sziklamászót kapott le.

Az első ölelés (Mads Nissen) – Az év képe

Az idei év képei azért is hatnak talán erősebben, mert a népesség zöme otthonába zárva hallgatta, olvasta a híreket a Föld másik feléről, miközben csúcsra járt a sokkolás művészete. Egyre nehezebb olyan történettel előállni, amelyik felvonja a szemöldököket. Fizikailag kevesebbet láttunk, mégis minden eseményt felfokozott lelkiállapotban követtünk online. Az indulatok pillanatok alatt lobbantak lángra, hírük pedig a következő percekben már el is terjedt az egész világon: a Black Lives Matter mozgalom a tüntetéseivel; az azeri–örmény konfliktus, a jemeni polgárháború. A hírek ismertek, mégis egy-egy jól elkapott pillanatkép más megvilágításban, átélhetőbb formában tudja bemutatni a történtek emberi oldalát.

Az év képriportjának választott Habibi képsorozat címe arabul azt jelenti: „szerelmem, kedvesem”. Antonio Faccilongo egyik felvételén a palesztin Nael al-Barghouthi öltönye lóg felakasztva felesége, Iman Nafi hálószobájában. Nafi azóta is szép rendben, a helyén tartja férje összes holmiját, hogy a férfit 2014-ben életfogytiglani börtönre ítélték. Akkor szabadult al-Barghouthi három éve a börtönből, miután Izrael-ellenes kommandóakció következményeként 1978-ban letartóztatták. Több mint negyven börtönévével ő számít a leghosszabb ideje fogvatartott palesztinnak az izraeli börtönrendszerben, az érzékeny sorozat családokon keresztül meséli el az izraeli–palesztin konfliktust. Hasonlóan közelít a kortárs kérdések kategória legjobbnak ítélt egyedi fotója, amelyen egy jemeni asszony a fiával együtt készíti elő hajóján a halászhálót. A 2014 óta tartó jemeni konfliktus mára a UNICEF szerint a világ legnagyobb humanitárius katasztrófájának számít, ám erre még rátettek egy lapáttal a 2020-as heves esőzések, amelyek háromszázezer embert tettek hajléktalanná, a sáskarajzások és a régióban is megjelenő koronavírus-járvány.

A vírus pusztításának nyomon követése az elmúlt év során gyakorlatilag minden más hírt elhomályosított. Riasztó emlékeztetőül szolgálhat Lalo de Almeida Pantanal Ablaze (Lángoló Pantanal) című sorozata, amelyen parazsakat és még pislákoló tüzeket keres egy fahíd alatt egy önkéntes. Talán már alig derengenek a közösségi médiát másfél-két éve domináló tűzvészek, de a világ legnagyobb trópusi vizes élőhelyének számító, 140-160 ezer négyzetkilométer nagyságú brazíliai Pantanal természetvédelmi terület közel egyharmada veszett el a tavalyi tűzvészekben, a brazil Nemzeti Űrkutatási Intézet kutatása szerint tavaly háromszor annyi tűz lobbant fel, mint az azt megelőző évben, amikor beszéltünk is róla – most csupán kevesebb nyilvánosságot kapott. Ahogyan az azonnali hírek fotósorozat győztese, a bejrúti kikötő Lorenzo Tugno­li által megörökített robbanásának tragédiája sem biztos, hogy velünk maradt. Libanon fővárosában 2750 tonnányi gondatlanságból otthagyott ammónium-nitrát robbant fel a Richter-skála szerinti 3,3-es erősséggel, a detonáció nagyjából hatezer házat rombolt le, legalább 190 ember életébe került, hatezren megsebesültek, háromszázezren pedig elveszítették otthonukat. Az olasz fotós tapintható közelbe hozza a lángokat és a tehetetlen dühöt.

Ahogy Mads Nissen, a 2021-es World Press Photo legjobb felvételének készítője is fogalmaz: a fotózás lényege, hogy a másodperc töredéké­ben, amikor ránézünk a képre, átélhetjük azt, amit a képen szereplő érez. Ez egyesít minket, embereket.