Érzelmi hullámvasúton

A pandémiás időszak − ha már elveszi a premierek lehetőségét − legalább apropót nyújt arra, hogy a színházak leporolják régebbi felvételeiket. A tatabányai Jászai Mari Színház jóvoltából három hétvége alatt három olyan darabot is megnézhettem, amelyeket anno élőben elmulasztottam. Most viszont jelentem, bepótoltam a lemaradásomat. Kaptam egy-egy szeletet a lassan távolinak tűnő, világjárvány előtti kulturális életből.

Az otthonom magányából szinte szürreálisnak tűnt a zsúfolásig telt nézőtér, a maszk nélkül, önfeledten szórakozó emberek látványa. Hirtelen belém nyilallt a gondolat: vajon mikor élhetünk újra ilyen gondtalanul? Ebben az ingerszegény időszakban hálásak lehetünk minden online élményért, de azért még sincs meg az a bizonyos „itt és most” érzés, amely eredeti formájában a színház valódi, semmihez sem hasonlítható varázsát adja. A virtuális előadások előnyeire is fókuszálva most egy kattintásra az ország szinte bármelyik színházába beléphetünk, sőt, ha a „térbeli utazás” nem lenne elég, még egy időgépbe is bepattanhatunk.

Mi van akkor, ha valakinek csak rémálmai vannak? Végh Péter, Danis Lídia és Tóth Ildikó a Sirályban
Fotó: Jászai Mari Színház

Először 2017-be repültem vissza, hogy megnézzem Molnár Ferenc egyik szemtelenül habkönnyű komédiáját. A főhősök egytől egyig a művészvilág képviselői, akik a színházon kívül sem hazudtolják meg önmagukat. Szerelmi háromszög, elhallgatott, majd leleplezett titkok és félreértésnek álcázott hűtlenség. A Játék a kastélyban felhőtlen szórakozást garantál, se többet, se kevesebbet. Ígéretét betartva egyszerre pimasz és elegáns módon csűri-csavarja a szálakat, nem kímélve a nézők nevetőizmait.

A Sirály a „drámaiatlan dráma” műfajteremtő alkotásaként talán sosem megy ki a divatból. Csehov­ klasszikusát hazánkban is évadról évadra műsorra tűzik fővárosi és vidéki teátrumok egy­aránt. Ha láttunk egy változatot, akkor szinte még nem láttunk semmit, mert nincs két egyforma feldolgozás. Éppen ezért következő utazásom alkalmával a tatabányai társulat 2015-ös verzióját „teszteltem”. A szívfacsaró reménytelenséggel és tehetetlenséggel átitatott darab karaktereit az önsajnálaton kívül a beteljesült és beteljesületlen szenvedélyek terhe láncolja egymáshoz. Mert vannak olyan érzések, amelyeket nem lehet csak úgy kitépni a szívünkből. Az egyik főszereplő elmondása szerint minden művésznek úgy kell ábrázolnia az életet, ahogy álmaiban megjelenik. De mi van akkor, ha valakinek csak rémálmai vannak? Mint oly sok kérdésre, erre is az előadás végén elsült „csehovi puska” ad tömör és velős választ.

Tapasztalatból mondom, ha az ember ráérez az időutazás ízére, képtelen megálljt parancsolni magának. Az első két virtuális túrám bebizonyította, hogy a színészek és írók köré szőtt történetek meglehetősen szélsőséges érzelmi amplitúdókat képesek megütni. Így a komikus és tragikus pillanatok után már csak egy kívánságom volt: bepillantást szerettem volna nyerni az átlagemberek mindennapjaiba is. Az időgépemmel a 2011-es évet céloztam meg. és bekukucskáltam a Helmer család nappalijába, ahol Ibsen látszólag infantilis Nórája sötét titkokat hallgat el az elvei­hez görcsösen ragaszkodó férje elől. Az olaszországi kastély és az orosz vidéki birtok után ez volt a harmadik helyszín, amelyet „meglátogattam”. Kis túlzással akár már nyaralásnak is nevezhetjük.

Bár egyik alkalommal sem váltottam jegyet érzelmi hullámvasútra, mégis kénytelen voltam újra és újra felülni rá. Persze nem panaszkodom, hiszen a színház esszenciája éppen abban az impulzusban rejlik, amelyet kivált belőlünk. A tér- és időbeli távolság ugyan nagy próbatétel, teljes egészében mégsem veheti el az előadások erejét. Rengeteg utat elzár a koronavírus, de vannak olyan utak, amelyeket pont egy ilyen kényszerhelyzet hatására nyitunk meg magunk előtt.

(Jászai Mari Színház: Játék a kastélyban − 160 perc, rendező: Guelmino Sándor. Sirály, avagy 80 kiló szerelem − 150 perc, rendező: Rába Roland, Nóra − 140 perc, rendező: Guelmino Sándor)