Cowboy a parkolóban

Lehet kritizálni, szidni is a világháló különböző jelenségeit, ezúttal jó ügyet szolgált.

Szerényi Gábor rajza

Coming out következik: én igazából sziú indián vagyok. A Baross utcai klinikán születésemkor sajnos elfelejtették ezt a meghatározó adatot anyakönyvezni. Ifjúkori tudatlanságomnak Cooper könyvei vetettek véget. Vadölő és Csingacsguk történetei ráébresztettek, hogy a Népszínház utca, ha közigazgatásilag nem is, de pszichometrikusan mindenképp az amerikai Sziklás-hegységhez tartozik, beleértve a környező rezervátumokat, úgy mint Mátyás és Rákóczi tér, továbbá a Fiumei úti temetőig húzódó nagy préri is, akkori nevén Köztársaság tér. Én pedig a cheyenne törzshöz tartozom. (Vagy a dakotákhoz.) Bármi mást is próbálnak elhitetni a Nagy Sápadtarcúak.

Unkasz, az utolsó mohikán tragédiájából okulva jelentős anyagi forrásokat különítettem el fegyverkezésre. Volt olyan hét is, hogy két darab két forint ötven fillérbe kerülő kis műanyag indiánfigurát vásároltam harci erőimet fejlesztendő, pluszban volt patronos forgópisztolyom, ami nem lőtt ki semmit, viszont a tárja se forgott. Ellenben több mamlasz is irigyelte a 4. cében. A környékbeli kerecsensólymok (igaziból városi varjak) elhullajtott tollaiból harci fejdíszt készítettem. Meg kell még emlékeznem marhabőrből készített lábszárvédőmről, amelyet valójában a nagymamám szabott ki – ó, romantikus fájdalom – egy, a Német Demokratikus Köztársaságban gyártott világoskék műanyag asztalterítőből. Ebben egyszer hősiesen kimerészkedtem a bérház gangjára, de sajnos az egyik szomszéd néni hatalmas hahotával reagált: „Mi van, nem jutott a kis fütykösödnél anyag a nadrághoz?” Nem tudta a tanulatlan, hogy ez speciális indián viselet. Amúgy a lábszárvédő alatt igazi magyar Texas márkájú farmert viseltem. A lecke jól példázta, hogy egy indián legyen óvatos a fehér ember világában.

Az idők során, miközben látszólag felnőtté váltam, megmaradt eredendő vonzalmam minden indián és általában vadnyugati tárgy, öltözet, kellék, motívum iránt. Gyerekkoromban áhítattal és reménytelen vágyakozással néztem a Balatonnál a csehszlovák gyártmányú felfújható ­gumicsónakot is, mert tervezői tolldíszes fej ábráját nyomtatták rá jó kereskedelmi érzékkel. Bármi is volt a dekoráció, az indiánság ­nekem ezekkel volt egyenlő: hűség, becsület, nemes jellem. Méltóság, bármit mér a sors ránk. És kalandjáték az igazságért. Aztán persze háttérbe szorult a regényes vágyakozás, mégse mehet a tanulás, a pályaválasztás rovására ez a játék. Ezt mondták jóakaróim, a felnőttek (csupa sápadtarcú), akik közé igyekeztem.

Jó, tudom, ártalmatlan hóbort, de mégis milyen magával ragadó ez a világ a regé­nyek, filmek­ által keltett fantáziákkal. Miközben a megfelelő kötőféken tartott hobbi ­besimul az ember szelíd hétköznapjaiba.

Az eredendő szenvedély persze a nyugodt, szunnyadó felszín alatt ugrásra készen tovább él. És a legváratlanabb helyzetben kel életre. Amikor már azt hihetnők, hogy ősi vonzódásunk csillapítására elegendő mondjuk megnézni a világ mozikínálatából a megfelelő western­filmet – Jeff Bridgesszel A félszeműt, John Wayne-­nel A vadnyugat hőskorát vagy Tarantinótól az Aljas­ nyolcast –, akkor az élet megmutatja, hogy ő találékonyabb, mint az emberi képzelet.

A világhálónak hála napjainkban néhány kattintással az oklahomai cowboymúzeum virtuális látogatója lettem. Van ilyen a férfiember életében. Két halaszthatatlan, fontos államügy közepette megnézem, hogy hatlövetű Colt pisztoly min­tájú mandzsettagomb meg a navajo ­indián mintás lópokróc kapható-e még. A Little Bighorn-i csatáról szóló képes album meg ugye nyelvgyakorlás céljából is hasznos lehet. (A végét már tudom, Custer tábornok elesik, Crazy Horse, vagyis Eszeveszett Ló főnök felmagasztosul.

A csataképeket mindig imádtam, holott, akárcsak Sitting Bull, Ülő Bika, békére vágyik a lelkem.)

Szerényi Gábor rajza

Az oklahomai múzeum halad a korral. Napjainkban lehet kapni cowboymintájú maszkot. Nocsak. Osztok-szorzok: a lélektani határon belül van az ára, nincs tizenöt dollár. A lélektani gépezet beindult. Ősi indián földről egy kis darab vászon, de micsoda üzenettel! A járványveszély idején plusz pszichológiai megerősítés: az indián merészen és méltósággal küzd.

Túl szép lett volna ilyen könnyen beteljesíteni ezt a vágyat. A legolcsóbb szállítási kategória is a Pentagon hadi költségvetésére emlékeztet. (Hogy száz dollárnál is több? Na ne!)

Gyerekkoromban a szüleim úgy tanítottak, hogy a vágy és a siker nem mindig jár együtt. Nemcsak győzni kell megtanulni, intett apám, hanem veszíteni is. Méltósággal. Jó. Azért a „szegény kisgyermek panaszainak” is van létjogosultsága. Közismerten visszahúzódó, zárkózott természetemmel ellentétben a most divatos közösségi oldalon rövid közleményt helyeztem el, vázolva az ügy lélektani mélységeit s pénzügyi gátjait. Bevallom, semmi komoly reményt nem fűztem kívánságom szemérmetlen kiteregetéséhez. És tudjuk, mivé lesznek legelszántabb vágyaink a hidegen közömbös világ fogadtatásában. A szimpla gúny még a legkevesebb, ami zúdulhat.

Már el is felejtettem volna ezt az ügyet, amikor egy ismerős (nevezzük indián néven a lányt Merengő Szemnek) itt, Budapesten nem kérdez rá, mégis milyen az a csodálatos cowboymaszk. Kontroll cé, kontroll vé, már mutatom is a képét. Hát tényleg szép. Néhány hét múlva újból jelentkezik. Találkozzunk. Egy parkolóban.

Egy kis papírzacskót nyújt felém, s engedélyt kér, hogy telefonjával felvegye reagálásom, ha lehet, angolul. Ó, Rottenbiller utca! Colorado Springs a te neved! Jézusmária! Ezt nem hiszem el! Meseszerű! Ott volt a vágyott cowboymaszk a kezemben.

Mint kiderült, egy nemzetközi hímzőkör egyik tagja tette meg ezt a kedvességet. Leveleznek, elküldik egymásnak kézműves munkáikat. June Crawford a kaliforniai Apple Valley-ből nemcsak átérezte a megkésett gyermeki vágyakozást, de jószívű keresztényként megvásárolta és elküldte az áhított relikviát. Mert felmagasztalódott ez a tenyérnyi textil. Miután kifizetni nem engedte költségeit, készítettem egy színes rózsaképet, s bekeretezve elküldtem. Lehet kritizálni, szidni is a világháló jelenségeit, ezúttal jó ügyet szolgált. Igazolva az ősi bölcsességet: a szeretetnek egy morzsája sem vész kárba. Milyen kár, hogy a gyerekvágyra gyerekméretű kicsi maszk érkezett, így hordani nem tudom, csak skalpként a tomahawk mellé csüggeszthetem.