Coming out következik: én igazából sziú indián vagyok. A Baross utcai klinikán születésemkor sajnos elfelejtették ezt a meghatározó adatot anyakönyvezni. Ifjúkori tudatlanságomnak Cooper könyvei vetettek véget. Vadölő és Csingacsguk történetei ráébresztettek, hogy a Népszínház utca, ha közigazgatásilag nem is, de pszichometrikusan mindenképp az amerikai Sziklás-hegységhez tartozik, beleértve a környező rezervátumokat, úgy mint Mátyás és Rákóczi tér, továbbá a Fiumei úti temetőig húzódó nagy préri is, akkori nevén Köztársaság tér. Én pedig a cheyenne törzshöz tartozom. (Vagy a dakotákhoz.) Bármi mást is próbálnak elhitetni a Nagy Sápadtarcúak.
Unkasz, az utolsó mohikán tragédiájából okulva jelentős anyagi forrásokat különítettem el fegyverkezésre. Volt olyan hét is, hogy két darab két forint ötven fillérbe kerülő kis műanyag indiánfigurát vásároltam harci erőimet fejlesztendő, pluszban volt patronos forgópisztolyom, ami nem lőtt ki semmit, viszont a tárja se forgott. Ellenben több mamlasz is irigyelte a 4. cében. A környékbeli kerecsensólymok (igaziból városi varjak) elhullajtott tollaiból harci fejdíszt készítettem. Meg kell még emlékeznem marhabőrből készített lábszárvédőmről, amelyet valójában a nagymamám szabott ki – ó, romantikus fájdalom – egy, a Német Demokratikus Köztársaságban gyártott világoskék műanyag asztalterítőből. Ebben egyszer hősiesen kimerészkedtem a bérház gangjára, de sajnos az egyik szomszéd néni hatalmas hahotával reagált: „Mi van, nem jutott a kis fütykösödnél anyag a nadrághoz?” Nem tudta a tanulatlan, hogy ez speciális indián viselet. Amúgy a lábszárvédő alatt igazi magyar Texas márkájú farmert viseltem. A lecke jól példázta, hogy egy indián legyen óvatos a fehér ember világában.
Az idők során, miközben látszólag felnőtté váltam, megmaradt eredendő vonzalmam minden indián és általában vadnyugati tárgy, öltözet, kellék, motívum iránt. Gyerekkoromban áhítattal és reménytelen vágyakozással néztem a Balatonnál a csehszlovák gyártmányú felfújható gumicsónakot is, mert tervezői tolldíszes fej ábráját nyomtatták rá jó kereskedelmi érzékkel. Bármi is volt a dekoráció, az indiánság nekem ezekkel volt egyenlő: hűség, becsület, nemes jellem. Méltóság, bármit mér a sors ránk. És kalandjáték az igazságért. Aztán persze háttérbe szorult a regényes vágyakozás, mégse mehet a tanulás, a pályaválasztás rovására ez a játék. Ezt mondták jóakaróim, a felnőttek (csupa sápadtarcú), akik közé igyekeztem.
