Egy kötélen

Szélsőséges körülmények között szeret dolgozni. A magashegységi és a sarkvidéki környezetváltozásokat kutatja. Olyan helyeken tölt el hónapokat, ahonnan mások elmenekülnének – például háromszor száz napot az Antarktiszon. 2010 óta kollégáival kétévente visszatérnek az Atacama-sivatagba, ahol a globális felmelegedés következményeit vizsgálják a Föld legmagasabb vulkánján. 2008-ban és 2020-ban megkapta az ELTE Kiváló Oktatója elismerést. Nagy Balázs geográfussal beszélgettünk.

Ozsda Erika
2021. 05. 15. 18:14
Forrás: Nagy Balázs archívuma
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

– Minek vagy kinek köszönheti, hogy a klímakutatást választotta?

– Az egyetemen biológia–földrajz tanár szakra jártam. A földrajz volt a kedvencem, azon belül is a hegyek világa. Már egyetemistaként sokfelé utaztam. Míg mások Nyugat-Európába mentek kutatni, én úgy gondoltam, hogy oda később is eljuthatok, ezért inkább olyan helyeket választottam, amelyekről tudtam, hogy érzékenyek, változnak, és most kell megnézni őket, amíg ilyen állapotban láthatók. Eljutottam a kanadai sarkvidékre, a Himalájába, Szibériába, Közép-Ázsiába.

Fotó: Nagy Balázs archívuma

– Három alkalommal járt az Antarktiszon, 1998 és 2005 között. Ott mi volt a feladata?

– Először lengyel expedícióhoz csatlakoztam. Akkor már a gyors környezetváltozások érdekeltek, és az Antarktisz nagyon dinamikusan változó helyszín. Az örök faggyal foglalkozom, amely persze Szibériában és Észak-Kanadában is van. Az antarktiszi felszín alatti jégről azonban sokkal kevesebb információ állt rendelkezésre, pedig ott is zajlik az olvadás, víz keletkezik, és ettől átalakul a környezet.

– Hogy teltek a napjaik?

– Attól függ, hogy az ember milyen körülmények között dolgozik. Ott kétféleképpen lehet. A tengeri expedíciók tagjai hajóról dolgoznak. A szárazföldi expedíciók a kutatóállomásokon konténerekben vagy a terepen sátrakban élnek – szigorú napirend szerint. Az antarktiszi bázisokon a kutatók és az őket segítő személyzet – szerelő, gépész, szakács, rádiós – tartózkodik. Csak akkor lehet hatékonyan dolgozni, ha jó az idő. Rossz időben beszorulnak az állomásra, ahol a technikai személyzet végzi a napi rutinmunkát, és ha nincs semmilyen probléma, akkor bizony kevés az elfoglaltság. Az állomáson a parancsnok dönt a mindennapi működésről. Dolgoztam dél-koreai állomáson, ott aztán rend volt! Mindennap reggeli tornával kezdtünk. A szárazföldön, a terepen dolgozók hónapokig sátorban élnek, ahogy az egyik expedíción mi is. Nyáron dolgozunk, amikor éjszaka is világos van. A felborult bioritmus miatt ki kell jelölni a nappali tevékenység és a pihenés idejét is.

– Nekünk, magyaroknak miért fontos a Déli-sarkvidéken kutatni?

– Az Antarktisz másfél európányi terület, 15 millió négyzetkilométer. Nemzetközi kontinens, nincs tulajdonosa. Az az ország dönt a sorsáról, amelyik hivatalosan ott van. Például Brazília, Peru, Uruguay, Norvégia, Japán, Németország folyamatosan jelen van, sőt Magyarország környező országai, Bulgária, Ukrajna, Csehország, Lengyelország is. Van antarktiszi programjuk és kutatóállomásuk, amellyel az antarktiszi szerződés döntéshelyzetben lévő tagjává válnak. A Déli-sarkvidék rendkívül sok értékes ásványkincs lelőhelye, és nagy hajózási útvonalak mentén található. Semmilyen fegyveres katonai műveletet és a turizmuson kívül semmilyen gazdasági tevékenységet nem lehet ott folytatni. De senki nem tudja, meddig tart ez a békebeli állapot. A másik szempont a kutatás. Ha tudjuk, hogy van egy kontinens, amely gyorsan változik, hatással van az egész bolygóra – például a jég olvadásával –, akkor azt vizsgálni kell. Mivel nincsenek őslakosok, ezért ezt a munkát tudományos közösségnek kell elvégeznie. A kutatótársaimmal mi azt mondjuk, hogy fontos odamenni, de ezzel nem mindenki ért egyet. Mivel semmilyen állami támogatást nem kapunk, ezért nemzetközi expedíciókhoz kell csatlakoznunk.

– Az Antarktiszra kétszer a felesége is elkísérte, aki szintén geográfus. Ez megkönnyítette az életét, vagy nagyobb felelősséget rótt önre?

– Egyrészt jó szerető közegben lenni, másrészt valóban pluszfelelősséggel is jár. Például ha ketten mentünk keresztül a jégmezőn, össze voltunk kötve kötéllel, és csak egymásra számíthattunk. Akkor dolgoztunk együtt az Antarktiszon, amikor még nem voltak gyerekeink.

– Gyerekeik hány éves koruk óta járják a világot?

– Két-három éves korukban vittük őket az Alpokba, hosszabb időre Izlandra és Dél-Amerikába. Sok mindenre emlékeznek, nyilván leginkább arra, amikor a bálnák átúsztak a csónakunk alatt, vagy fókákat láttak. Az Andokban öt hónapot töltöttünk együtt, ahol mi kutatási feladatokat végeztünk. A gyerekeket óvatosan mindig csak odáig visszük, ami számukra jó, egészséges. Ma már nyolc- és tizenkét évesek, most éppen mindkettő állatorvos akar lenni.

– Tavaly a kollégájával, Heiling Zsolttal chilei állami díjat vehettek át. Miért kapták az elismerést?

– A díjat a Magellán-szoros felfedezésének ötszázadik évfordulója alkalmából alapították, és mi a nemzetközi kategóriában nyertük el. Tíz éve dolgozunk Chilében, a 6893 méter magas Ojos del Salado vulkán vidékén végzünk vizsgálatokat. Úgy gondoltuk, hogy ha az Antarktiszon magyarként csak kínkeservvel tudunk dolgozni, akkor egy kontinenssel arrébb lépünk. Olyan adat- és ismerethiányos helyszínt kerestünk, ahol hasonló kérdéseket vizsgálhatunk, de van hátterünk. Chilében a helyiek és a magyar diplomaták részéről is kapunk támogatást. Sok új információt gyűjthetünk a környezetről, amelyek segítik a tervezést, a környezet megóvását. Ezek az ismeretek Chile számára stratégiailag fontosak.

– A begyűjtött adatokkal arra próbálnak rámutatni, hogy mi történik a jövőben, mihez kell majd az embereknek alkalmazkodniuk?

– Igen, de ehhez tudni kell, hogy mi volt a múltban, és mi történik most. Nem egy állapotot írunk le, hanem egy folyamatot, amelyhez adatok kellenek. Modellezzük a folyamatokat, és azzal együtt lehet előre gondolkodni.

Nagy Balázs hótűk között Chilében a Száraz-Andokban (balra) és jégolvadás hatására keletkezett tóban 5900 méteren
Fotó: Nagy Balázs archívuma

– Több hetet vagy hónapot töltenek el extrém helyeken. Hogyan hat ez a szervezetükre?

– Nagyon megterhelő. Azért is számítanak tudományosan fehér foltnak ezek a területek, mert nem feltétlenül egészséges ott lenni. Nem élhető helyek, az Andokban, ahol dolgozunk, nincs hozzáférhető ivóvíz, rendkívül száraz a levegő, a szélviharok mindennaposak, erős az UV-sugárzás és nagyon alacsony az oxigénkoncentráció. De ezt tudjuk előre, és amire lehet, felkészülünk. Egy idő után testi és szellemi fáradtság lesz úrrá az emberen. Egy hónap alatt tíz kilót fogyunk, egyszerűsödik a gondolkodásunk, csőlátás alakulhat ki. Ha sokáig hatezer méter körüli magasságban vagyunk, akkor tervszerűen kell dolgoznunk. Például leírom, hogy mit kell csinálnom, hogyha elindulok valahová, tudjam, hogy miért mentem oda. Amikor az Adatvadászok című filmsorozat készült az ottani munkánkról, mondtuk az operatőrnek, hogy itthon mindent előre dolgozzunk ki, mert az Andokban a magasság miatt messze nem olyan kreatív az ember.

– A Földgömb című magazint 1929-ben alapították, amelynek már 15 éve a főszerkesztője. Egyesek szerint az újság jobb, mint a National Geographic. Kiknek készül a lap?

– Több tízezer, a világ történéseire fogékony olvasónk van, érdeklődő emberek középiskolástól százévesig. Miután megalapították a lapot, azt mondták róla, hogy „ablak a világra”. A második világháború után egy ideig nem is adhatták ki, mert úgy gondolták, hogy „túl szélesre tárja az ablakot”. A megismerés kalandjáról szól a lap, nemcsak földrajzi témákról írunk, hanem biológiáról, történelemről, néprajzról is. Hozzáértő szerzőkkel, hiteles és látványos anyagokkal jelentkezünk. Nem igazán lehet összehasonlítani egy nemzetközi óriással, viszont azért is vagyunk sikeresek, azt honorálják az olvasóink, hogy magyar szemmel vizsgáljuk a világot. Sokszor a lapok kézről kézre járnak, az emberek nem szokták eldobni a magazint, gyűjtik őket.

– Gyakran tart előadásokat az útjairól, a kutatásaikról, a természetvédelemről. A klímaváltozás miatt sokan aggódnak, már új szó is született: klímaszorongás. Jogos a pánik?

– Az előadások során elmesélem, hogy mi mit tudunk mérni, melyek a megkérdőjelezhetetlen folyamatok, és ezekhez hogyan lehet alkalmazkodni. A klímaváltozásnak számos jele van, de ami öt-tíz évvel ezelőtt meglepő volt és felfigyeltek rá, mára megszokottá vált. A legtöbben csak akkor érzik problémának, amikor a saját bőrükön is tapasztalják. Egészséges félelemmel még lehet jó döntéseket hozni, de görcsös aggódással nem. Az viszont kérdés, hogy a társadalom és a döntéshozók mennyire állnak készen a változásra.

Névjegy

Nagy Balázs geográfus, egyetemi docens, 1969-ben született. Az ELTE Természetföldrajzi Tanszékének oktatója. Szakterülete a földfelszín formakincsének átalakulása a klímaváltozások hatására. A világ számos országában járt kutatóként. A Földgömb magazin főszerkesztője.

Fotó: Nagy Balázs archívuma

 

A téma legfrissebb hírei

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Magyar Nemzet Google News oldalán is!

Címoldalról ajánljuk

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.