Egykorvolt egyetem

Ma már teljességgel elképzelhetetlen, hogy a tanárok maguk szabják meg, hogy mikor és hogy vizsgáztassanak.

Szerényi Gábor rajza

Szörnyűek voltak az egyetemi éveim.

A képzés két teljes szakon folyt, és előírt órarend szerint. Beosztottak minket csoportokba. Voltak órák hétfőn reggel, sőt még pénteken 16 órakor is. Nem beszélve a honvédelmi ismeretekről, ezeket az órákat összevonva szombat délelőtt tartották. Fiúknak és lányoknak egyaránt. Teljes igazságtalanság. Mi közünk nekünk, nőknek a honvédelemhez? És a fiúk esetében is igazságtalanság volt. Ugyanis ők az egyetem előtt előfelvételisként egy évet már letöltöttek a hadseregben. Ezért csak mi ültünk ezeken az órákon, a srácok be se jöttek.

A tanárok azt tanítottak, amit akartak. Ez döbbenetes. A legtöbb tanár semmilyen tematikát nem adott, csak bejött, és előadott, semmit nem demonstrált, nem adott vázlatot, nem írt táblára, és elvárta, hogy jegyzeteljünk.

Ma már teljességgel elképzelhetetlen, hogy a tanárok maguk szabják meg, hogy mikor és hogy vizsgáztassanak. Pedig így volt. A vizsgákra vagy a tanszék titkárságán, vagy az oktató ajtajára kifüggesztett cetlin kellett jelentkezni. Ha valaki adott napon akart vizsgázni, jól tette, ha már hajnalban, kapunyitáskor sorban állt, és elsőként érkezett a vizsgáztató ajtajához. Állítólag volt, aki ott aludt.

Az írásbeli vizsgák eredményét pedig papírlapon kifüggesztették a tanszéki hirdetőtáblán. Ma beleborzongunk, hogy nyilvánosan ki lett téve a nevem és a megszerzett jegyem. Legszívesebben elbújtam volna a föld alá, de hát mindenkinek ott volt a neve és az érdemjegye. És nem lehetett tiltakozni sehol.

A tanárokat nem lehetett minősíteni. Vagyis nem lehetett – ahogy ma már lehet – névtelenül osztályozni őket, valamint jól beszólni némelyiknek, amelyik megérdemli, hogy ő a leghülyébb, legigazságtalanabb tanár, az egyetem szégyene, az ifjúság megrontója, és persze, hogy rossz jegyet ad, mert ezt élvezi.

Olyan abszurd esetek is előfordultak, amelyeket ha fölemlítek, nyilván minden jóérzésű embernek kinyílik a bicska a zsebében. Volt egy öreg professzorunk, aki nem szeretett bejárni az egyetemre, ezért a szakszemináriumot a lakásán tartotta. Most képzeljétek el: a lakásán! Nekünk kellett elbuszozni a Rajk László utcába, és ott trónolt egy karosszékben a könyvtárszobájában. Még jó, hogy megkínált bennünket kávéval, de azért ez mégiscsak borzalmas és szabálytalan. Persze akadt pár hallgató, aki máig dicséri ezt, és azt mondja, hogy egyetemi élete legmeghatározóbb élménye volt, ráadásul most már a professzor örökösének is számít némelyik, de azért elnézést kérek, hogy képzeli egy tanár, még ha a szakma legnevesebb professzora is, hogy odarendel bennünket a lakására? Hogyan merészelt az időnkkel így visszaélni? Munkajogi, egészségügyi, biztonsági, tűzvédelmi, munkavédelmi, no és pszichológiai meg mentális szempontból is rendkívül kockázatos, veszélyes, sőt elítélendő volt ez az eljárás! Mondjuk mindenkinek ötöst adott, de akkor is.

Hasonló helyzetbe hozott bennünket egyik tanárnőnk, aki szombaton meghívta magához az egész tanulmányi csoportot. Iszonyatosan kellemetlen volt, hiszen miért kellene nekem a szombatomat feláldoznom egy egyetemi oktató kedvéért? Ki kellett villamosozni Albertfalvára, mert ott lakott tízemeletes házban. És a csoport nagy része el is jött. Emlékszem, kis szobában ültünk székeken, ágyon, földön, a tanárnő mesélt valamiről, könyveket mutogatott, a családja nem volt otthon, készített valami szendvicset is. De kérdem én, hogy jön ő ahhoz, hogy egyetemi hallgatókat fölhív magához a lakására? És ha rossz szándékai vannak? És ha útközben történik velünk valami? Ha balesetet szenvedünk? Ha beszorulunk a liftbe? Ha valaki rosszul lesz a szendvicsétől?

Elképesztő, hogy milyen felelőtlen egyetemi tanáraink voltak, s nekünk így kellett öt évig egyetemre járni.

Szerencsére ma már minden másképpen van. A lányom ugyanarra az egyetemre jár. Ma már egy szakon is lehet tanulni, nem kötelező kettőn. Tőle tudom, hogy rögtön följelentik azt a tanárt, aki a tanév elején igazolhatóan nem közli a vizsgakövetelményeket, egy hónappal korábban pedig nem teszi közzé a vizsgaidőpontokat. És nem ám ahogy kénye-kedve tartja, hanem a teljes vizsgaidőszakban elosztva, az elején, a közepén és a végén is kötelező vizsgáztatnia, és a létszámkeretnek húsz százalékkal kell meghaladnia a ténylegesen vizsgázók számát. Ez a normális: egy hallgatónak ne kelljen tülekednie a vizsgán, és legyen lehetősége választani. Hát miért kapja a tanár a magas fizetését, ha nem azért, hogy a rendelkezésükre álljon?

Szerényi Gábor rajza

Lányomék kötelező jelleggel osztályozzák is a tanárokat. Csak akkor részesülnek ösztöndíjban, ha kitöltik az omhv-t, azaz az oktatói munka hallgatói véleményezése kérdőívet a tanulmányi rendszerben. Itt névtelenül, tehát bátran és őszintén megmondhatják a tanárról kialakított véleményüket. És ők meg is mondják! Hadd tanuljon az az egyetemi tanár! Hogy nem korszerű az általa leadott tananyag, nem jó semmire, hogy rossz előadó, hogy elkésett az óráról, hogy nem következetes a számonkérés, hogy egyébként is mit keres az egyetemen…

És ma már szó sem lehet arról, hogy egy tanár az irodájában kettesben maradjon a tanítványával, és úgy vizsgáztasson! Micsoda kiszolgáltatottság volt ez régen! Ma a szóbeli vizsgán mindig több hallgatónak kell benn lennie, nehogy valami atrocitás érje őket a tanár részéről.

Az pedig még véletlenül sem fordulhat elő, hogy egy tanár a lakására felhívja a hallgatókat. Próbálja csak meg, megnézheti utána magát, úgy fog repülni az egyetemről, hogy lába sem éri a földet! Micsoda perverz gondolat, hogy a vén kecske a saját lakásán fogadja a kívánnivaló kis húszéveseket! Hála istennek a ma egyetemistáinak már megvan a maguk esze, vannak jogaik, nem úgy, mint nekünk, akik teljességgel ki voltunk szolgáltatva egy rossz egyetemi rendszer kiváltságos tanárainak, professzorainak, akik kényük-kedvük szerint szórakozhattak velünk, és kivételezhettek egyesekkel.

Nagy szerencse, hogy ennyi rossz hatás ellenére azért még­iscsak megtaláltam a helyemet. Harminc éve tanítok egy középiskolában magyartanárnőként, szeretem az iskolát, a tanítványaimat, a lányom mellett van két fiam, és örülök annak, hogy nekik már nem kell ennyire kiszolgáltatottnak lenniük, és arra nevelem őket, hogy a jogaikért mindig következetesen és harcosan álljanak ki. Ők már végre normális világban élhetnek!