Eljött az a nap, amikor a Nő döntött. Vagy levágom a következő randira, vagy ő vág le engem magáról. Egyszerre volt könnyű és nehéz döntés. A költő által pontosan definiált hatalmas szerelemnek az ő megemésztő tüze bántott. Erre csak a gyönyörű kis tulipánt – az édes lány! – lehetett a gyógyír. Az ifjú Csokonai Vitéz Mihállyal voltam épp egykorú.
Kimentem tehát a fürdőszobába. Habozni. Szó szerint. A rituálé a szokásos volt. Borotvakrém, pamacs, víz. Az apámtól kisgyerek korban ellesett mozdulatokat ismételtem. A jó szappanozás a borotválkozás fundamentuma. Puhítani az arcbőrt, a borosta voltaképp az utolsó kenetet kapja, mielőtt az éles pengével lenyiszálom.
Mire felnövekedtem, apám Jávor Pálról mintázott kis bajuszát már csak a régi fotókon láthattam, amelyeket ráadásul nem volt szabad másoknak mutogatni, ugyanis a képek 1940-ben készültek, Csíkszeredában, apám gépkocsizó katonaként részt vett a visszafoglalásban, erről tanácsosabb volt hallgatni. Tényleg van a bajuszviselésben valami harcias. Még csak össze se kell akasztani.
A háborúbéli megpróbáltatásokról most ne essék a szó, a derűsebb arcszőrzetről beszélek.
Az ő bajuszának is egy nő vetett véget. A szerelme, az én édesanyám. S lám, a sors ismételi magát. De miért is lenne ez olyan nagy szívesség? A szerelemért, vagy ahogy a népköltészet mondja: azért a kis bolondságért majd meghal az ember.
Na de a bajuszt levágni?! Emlékszem, kiskamasz voltam, s a francia–olasz kalandfilmek rajongója. Ott minden valamirevaló hősnek, legyen akár kétkezi kalóz, őfelsége testőre, szinte mindnek díszelgett hetykén ívelő szőrzet az orra és a szája közti keskeny arcsávban.
Úgy éreztem, megsürgethetem pelyhedző másodlagos nemi jellegem, s egy Szilvi nevű csodálatos tündérrel való találkozásom előtt égetett gyufák kormával kicsit ráerősítettem az amúgy meglehetősen vékony szálú, szőkés pihékre. A jeles kora délután roppant izgalommal (kétszer is nyakat és hónaljat mostam) léptem a lány elé. Elindultunk sétálni, de nem egy pazar kalandfilm izgalmas epizódja, hanem egy szürke drámai jelenet következett. „Te bajuszt festettél magadnak?” Ennek a lényegre törő, nem mismásoló, egyszerű kérdésnek olyan hatása volt, mint amikor a bikaviadalon a délcegen az arénába ügető büszke állatot egy pikával egyszerűen leszúrják. „Hát, izé” – feleltem frappánsan. Ne is essék több szó erről a napról.
Jöttek aztán a dús bajszú évek, próbálgatja a fiatal férfi a különböző formákat, ugye ennek szakirodalma van, hogyan lehet szőrarányokkal előnyösebb(nek vélt) megjelenésre szert tenni. Harcsa, Chaplin, Ferenc József, kefe, bankár, patkó, hogy csak néhány főbb irányzatot említsünk. Salvador Dalí azt nyilatkozta impozáns szőrdíszéről: „Ez igazából antenna, ezzel tartom a kapcsolatot a földönkívüliekkel!”