Ezer forintos bajusz

Próbálgatja a fiatal férfi a különböző formákat, ugye ennek szakirodalma van, hogyan lehet szőrarányokkal előnyösebb megjelenésre szert tenni.

Szerényi Gábor rajza

Eljött az a nap, amikor a Nő döntött. Vagy levágom a következő randira, vagy ő vág le engem magáról. Egyszerre volt könnyű és nehéz döntés. A költő által pontosan definiált hatalmas szerelemnek az ő megemésztő tüze bántott. Erre csak a gyönyörű kis tulipánt – az édes lány! – lehetett a gyógyír. Az ifjú Csokonai Vitéz Mihállyal voltam épp egykorú.

Kimentem tehát a fürdőszobába. Habozni. Szó szerint. A rituálé a szokásos volt. Borotvakrém, pamacs, víz. Az apámtól kisgyerek korban ellesett mozdulatokat ismételtem. A jó szappanozás a borotválkozás fundamentuma. Puhítani az arcbőrt, a borosta voltaképp az utolsó kenetet kapja, mielőtt az éles pengével lenyiszálom.

Mire felnövekedtem, apám Jávor Pálról mintázott kis bajuszát már csak a régi fotókon láthattam, amelyeket ráadásul nem volt szabad másoknak mutogatni, ugyanis a képek 1940-ben készültek, Csíkszeredában, apám gépkocsizó katonaként részt vett a visszafoglalásban, erről tanácsosabb volt hallgatni. Tényleg van a bajuszviselésben valami harcias. Még csak össze se kell akasztani.

A háborúbéli megpróbáltatásokról most ne essék a szó, a derűsebb arcszőrzetről beszélek.

Az ő bajuszának is egy nő vetett véget. A szerelme, az én édesanyám. S lám, a sors ismételi magát. De miért is lenne ez olyan nagy szívesség? A szerelemért, vagy ahogy a népköltészet mondja: azért a kis bolondságért majd meghal az ember.

Na de a bajuszt levágni?! Emlékszem, kiskamasz voltam, s a francia–olasz kalandfilmek rajongója. Ott minden valamirevaló hősnek, legyen akár kétkezi kalóz, őfelsége testőre, szinte mindnek díszelgett hetykén ívelő szőrzet az orra és a szája közti keskeny arcsávban.

Úgy éreztem, megsürgethetem pelyhedző másodlagos nemi jellegem, s egy Szilvi nevű csodálatos tündérrel való találkozásom előtt égetett gyufák kormával kicsit ráerősítettem az amúgy meglehetősen vékony szálú, szőkés pihékre. A jeles kora délután roppant izgalommal (kétszer is nyakat és hónaljat mostam) léptem a lány elé. Elindultunk sétálni, de nem egy pazar kalandfilm izgalmas epizódja, hanem egy szürke drámai jelenet következett. „Te bajuszt festettél magadnak?” Ennek a lényegre törő, nem mismásoló, egyszerű kérdésnek olyan hatása volt, mint amikor a bikaviadalon a délcegen az arénába ügető büszke állatot egy pikával egyszerűen leszúrják. „Hát, izé” – feleltem frappánsan. Ne is essék több szó erről a napról.

Jöttek aztán a dús bajszú évek, próbálgatja a fiatal férfi a különböző formákat, ugye ennek szakirodalma van, hogyan lehet szőrarányokkal előnyösebb(nek vélt) megjelenésre szert tenni. Harcsa, Chaplin, Ferenc József, kefe, bankár, patkó, hogy csak néhány főbb irányzatot említsünk. Salvador Dalí azt nyilatkozta impozáns szőrdíszéről: „Ez igazából antenna, ezzel tartom a kapcsolatot a földönkívüliekkel!”

Arany János vidám versben számol be a kopasz-szájú György bátya kudarcáról, amikor vándorcigányok a beígért szőrnövesztő helyett inkább alaposan megkopasztják a hiúság megszállottját. Greguss Ágost 1853-ban egyenesen magyar specifikumnak tartja a bajuszt, holott azért a történelemben sokfelé diadalmaskodott ennek viselése. Nagy világtabló helyett talán elég arra hivatkozni, hogy a magyar irodalomban erősen felülreprezentált a bajszosok tábora: Móricz Zsigmond, Bródy Sándor, Krúdy Gyula, József Attila, Lázár Ervin, Csukás István, Petőfi Sándor, Arany János, Vörösmarty Mihály, Katona József, Babits Mihály és még sokan mások.

Olykor kampányeszközzé is válik a bajusz. A férfiak egészségét védő prosztatavizsgálatok fontosságának hangsúlyozására divattá vált a szőr ilyen célzatos megnövesztése néhány hétre. Lássuk be, nekünk, fiúknak sokkal kevesebb dekoratív eszköz áll rendelkezésünkre, hogy a lányok figyelmét magunkra tereljük.

Amúgy gyakorta rajtuk múlik minden. „Vágd le! Borzasztóan nézel ki!” – mondja az egyik. A másik meg: „Hol a bajuszod? Növeszd vissza!” Eszembe jut az amerikai komikus, Groucho Marx, és a mi bűvészünk, Rodolfo, mindketten rajzolták a bajuszt, előbbi partvisszéleset, utóbbi ceruzavékonyat. Még gyorsabb váltáshoz masztixszal felragasztható színházi kelléket is beszerezhetünk. Egy ismerősöm mesélte, hogy neki ezer forintos bajsza van. Hogyan? Anyukája azt mondta, kap ötszáz forintot, ha levágja. Megtette. Amikor meglátta, azt mondta, ad ötszázat, ha visszanöveszti.

Szerényi Gábor rajza

De a tréfákon túl, lássuk be, a borotválkozásnak van egy rituáléja, még ha az arcbőrt előkészítő szappanhabos pamacsolás, majd az éles penge villogtatása begyakorolt, ismétlődő mozdulatokból áll is. Az összpontosítás, hogy ne vágjuk meg magunkat, egyfajta meditáció. A tükörben nemcsak vizslatjuk magunkat, de önkéntelenül egyfajta belső monológ is zajlik: „Szóval, barátocskám, most megpróbáljuk magunkból kihozni a legjobb formánkat!”

Fontosak az eszközök is. Huszárik Zoltán Szindbád filmjében a címszereplő Latinovits Zoltán bölcselkedően mereng, miközben a fehér köpenyes borbély, mint egy műtét előkészítője, az ódivatú marhabőr fenőszíjon oda-vissza szánkáztatja a csontnyelű beretvát.

A régi darabok mintha örök életre készültek volna. A sok használat közben az eszközök nemes patinát kaptak.

Mielőtt az eldobható műanyag borotvák – jelentősen növelve a környezetszennyezést – meghódították a világot, voltak kiegészítő termékek, megnövelni a szőrtelenítő eszközök élettartamát. Egy különös, furcsa kis készüléket megmentettem közülük. Ez pedig a gyorsfenő. Tenyérnyi méretű, súlyos, valódi acélból készült mechanikus szerkezet. A leírása szerint könnyű ki- és becsavarozással, forgatható fenőfelületekkel a kopott penge új életre kelthető. A teljesen magyar tervezésű, gyártmányú készség sajnos nyomtalanul eltűnt az egyébként hajdan lokátorokat, rádióalkatrészeket fejlesztő és gyártó Finommechanikai Vállalattal együtt, amelyik ezt a kis hobbit is megengedhette magának az ötvenes években.

Mahátma Gandhi, az India felvirágoztatásáért küzdő legendás politikus jut eszembe e kis billenőajtós készségről. Ő egy egyszerű rokkával indította el hazájában az ősi szövő-fonó ipar újjászületését, a kis manufakturális mozgalom súlyos csapást mért az akkor még gyarmatosítóként Indiát megszálló Anglia textiliparára. Ezzel a kis pengeélezővel nem fantáziálok ilyen horderejű világgazdasági hatásokat, de azért talán érdemes eltűnődni, hogy egy ilyen mulatságos, divatjamúlt, kézi erővel működtethető kis gép is lehet számottevő tényező. Legalább a fürdőszobai költségvetés tervezésekor. És akkor már tényleg egy bajusz nem nyom olyan sokat a latban.