Feldobott húszfilléres

A földtudományok kandidátusa és űrkutató. Nem készült zenei pályára, de mindig érezte, hogy muzsika nélkül nem tudna élni. Egyetemista korában került kapcsolatba a népzenével. Zenészként, űrkutatóként és magánemberként számtalanszor járt Indiában, ahol találkozott a több ezer éves indiai természetgyógyászattal, az ájurvédával. A Kossuth-díjas Muzsikás együttes alapítójával, Hamar Dániellel találkoztunk.

„Sokan vélik úgy, hogy az énekóra elveszi az időt a fontos tantárgyaktól” Fotó: Mirkó István Forrás: Mirkó István

Gyerekkorában komolyzenét tanult, hatéves korától zongorázott. A Szent István Gimnáziumban kezdett el nagybőgőzni, majd bekerült a majdnem száztagú diák szimfonikus zenekarba. Később az egyetem zenekarában is játszott, miközben a Vadrózsák Néptáncegyüttes zenésze lett.

– Az egyik néptáncfesztiválra olyan koreográfiával készültünk, ahol a zene egy erdélyi pontozó dallam volt. Mi, zenészek addig kottából játszottunk, de ekkor egy eredeti felvételt kellett lejegyeznünk és megtanulnunk – emlékszik vissza a zenész.

– Amikor először hallottam a hangzó anyagot, olyan rettentő hamisnak és nyávogósnak tűnt, hogy azt hittem, megfordult a szalag. Miután sokszor meghallgattam a felvételt, történt valami… Egyre jobban és jobban tetszett, a végén pedig már rajongtam érte.

A fesztiválra a Halmos–Sebő-duóval a Bartók Táncegyüttes is hasonló koreográfiákkal érkezett.

Amit látott-hallott, annyira megtetszett neki, hogy odament hozzájuk, és közölte, szeretne velük zenélni.

– Jó – hangzott a válasz –, hétfőn gyere próbára. Így került be a Bartók Táncegyüttesbe, amelyet Timár Sándor alapított. A zenekar tagja volt Sipos Mihály, ott táncolt Sebestyén Márta, Csoóri Sándor és Éri Péter is.

Csoórival és Sipos Mihállyal elhatározták, csak a maguk örömére elkezdenek együtt zenélni. 1973 tavaszán elnyerték a Népművészet Ifjú Mestere címet. Nem volt nevük, ezért a rádióban Sipos Mihály és kisegyüttese néven készítettek velük felvételt. Miután lehetőséget kaptak, hogy heti klubot tartsanak a Fővárosi Művelődési Ház körtermében, valamit ki kellett találniuk. Sipos Mihály megálmodta, hogy hívják magukat Muzsikásnak, ahogy a falusi zenészeket Erdélyben. Nem értettek vele egyet, de végül úgy döntöttek, hogy szeptemberben elindítják a klubot, és addig tartják meg a Muzsikás nevet, amíg jobbat nem találnak. Ez 48 éve történt. A Muzsikás-klubban heti rendszerességgel tanították a táncokat, népdalokat, hívtak meg falusi táncosokat. Ez volt az a forma, amely végül bevált, s ma ezt nevezik táncháznak.

Hamar Dánielt gyerekkora óta vonzotta a gyógyítás, családjában többen is orvosok. Édesapja matematikus volt, aki a matematikát a legdemokratikusabb tudománynak tartotta. Mindenben annyi az igaz, amennyi a matematika benne – mondta. Ha vendégek jöttek a szüleihez, ő is leülhetett közéjük, hallgathatta, hogy mit beszélnek, bele is szólhatott. Úgy nevelkedett, hogy a véleménye gyerekként is ugyanolyan fontos, mint másé. Az orvosi pálya viszont – természeténél fogva – tekintélyelvű, ami távol állt tőle. Kitűnően tanult, matematika tagozatra járt, a fizikát is könnyedén vette. Utolsó nap húszfilléres feldobásával döntötte el, hogy hová adja be a jelentkezését. A geofizika szak nyert. Tetszett neki, hogy a geofizikus nem irodában dolgozik, és az akkor bezárt országban vonzerőt jelentett, hogy külföldre is utazhatott. Amikor átvette a diplomáját, már felléptek a Muzsikás együttessel. Geofizikusként a Bakonyban dolgozott, bauxitkutatást végzett. Egy idő után nagyon fárasztóvá vált, hogy rendszeresen Budapestre kellett utaznia koncertre, majd éjjel vissza a Bakonyba. Egy volt tanára felajánlott neki egy űrkutatással foglalkozó állást az egyetemen. Elvállalta. Így lett az ELTE Geofizikai és Űrtudományi Tanszéke Űrkutató Csoportjának kutatója, majd tudományos főmunkatársa.

Mindig szeretett volna világot látni. A geofizika révén eljutott Mongóliába, a Muzsikás együttessel pedig bejárhatta majdnem az egész világot. Gyerekkori álma volt, hogy eljusson Indiába, ahová először az együttest egy zenei fesztiválra hívták meg, amelynek fővédnöke a világhírű szitárművész, Ravi Shankar volt. Négy városban négy koncertet adtak. Az indiai kormány hivatalos vendégeként testőrök kísérték őket mindenhova, egyedül nem sétálhattak az utcákon. Kalkuttában a koncert után egy idősebb ember csak annyit tudott nekik mondani: „Ti vagytok a keleti kultúra legnyugatibb képviselői”, mielőtt a testőrök elrángatták, mert nem volt engedélye, hogy odamenjen hozzájuk. Az idős férfi az egyik leghíresebb indiai költő volt.

Miután egy kollégájával meghívást kapott Benáreszbe (Varanászi), egy plazmafizikai konferenciára, beadtak és elnyertek egy pályázatot, így rendszeresen utazhattak Indiába. A szakmai programok után mindig szántak néhány napot India felfedezésére, újabb és újabb helyek felfedezésére. Elvarázsolta őket az ország sokszínűsége, kulturális gazdagsága. A zenész úgy gondolja, ha valaki szeretné magát elhelyezni a világban, legalább egyszer menjen el Indiába. Feleségével azóta is rendszeresen jár testi-lelki föltöltődésre India legkisebb államába, Goára. Ott ismerkedett meg egy guruval, aki bevezette az ájurvédikus gondolkodásba. Évekig járt hozzá, tőle kezdte el tanulni az ájurvédikus gyógyítás alapjait, a hagyományos masszázstechnikákat, amelyeket itthon is alkalmaz.

– Az ájurvéda az életről való ősi tudás összessége. Tanítása szerint az élet a fizikai test, a lélek és a tudat hármas egysége. Harmóniájuk megbomlása okozza a betegséget

– magyarázza Hamar Dániel.

– A lélek a teremtővel áll kapcsolatban. A lelket nem lehet megbántani, csak az egót. Aki a lélek útját járja, az boldog és elégedett ember. Sajnos a mindennapjainkban nem halljuk meg a lélek hangját, inkább a test és az egónk vágyait, kívánságait követjük.

„Sokan vélik úgy, hogy az énekóra elveszi az időt a fontos tantárgyaktól”
Fotó: Mirkó István

A kezelések alatt nála zene szól, az indiai mellett sokszor olyan magyar népzene, amelyet a régiek gyógyításra használtak. A muzsika az ember lelki szükséglete, nem csupán a mulatás, vigadozás eszköze. A jó zene hatására egyensúlyba kerülünk, beindulnak az öngyógyító­ folyamatok. Amikor egy parasztasszony balladát énekel, akkor valójában gyógyítja magát. A temetésen a zenész azokat a dallamokat húzza, amelyekre ott és akkor a legnagyobb szükség van. Egy halottkísérő keserves hallatán még az a férfi is, aki, ha kell, vasvillával kergeti el a medvét, sírni kezd, mint egy gyerek, amivel a fájdalmát enyhíti.

Hamar Dániel szerint csak a jó zenének van meg ez az ereje, amelyet meg kell tudni különböztetni a silány, ártalmas zenétől. Mindezt legjobb már gyerekkorban megtanulni.

A Muzsikás együttes tagjai a nagy koncertjeik mellett régóta járják az országot, és évente hatvan iskolában tartanak rendhagyó énekórákat.

– Bemegy négy „bácsi”, egyáltalán nem divatos hangszerekkel, szokatlan hangzással ismeretlen dallamokat muzsikálva – meséli.

– Ez nem a mai gyerekek világa, nagyon távol áll tőlük. Ötven percünk van arra, hogy mindezen változtassunk. A kisdiákok nagy része még soha nem hallott eredeti magyar népzenét, sokan még élő hangversenyen sem voltak.

A Muzsikás tagjai zenélnek nekik, mesélnek a hangszerekről, és arról, hogy miért érzi a kisbaba ösztönösen, hogy melyik a jó zene – amelyiktől megnyugszik. A népzene szinte mindig a jó zenék közé tartozik. A muzsikusok mindig elkeserednek, amikor azt hallják, hogy a diákoknak heti egy, zenei tagozaton is csak legfeljebb heti három énekórájuk van. Sokan vélik úgy, hogy az énekóra fölösleges, elveszi az időt a „fontos” tantárgyaktól, a nyelvtanulástól és a számítástechnikától… Pedig a zenetanulás nagymértékben fejleszti a képességeket, ezért jobban meg kellene becsülnünk, hogy Bartók és Kodály országa vagyunk. Az osztrákoknál nem csak a Mozart-évben szól minden a zeneszerzőről. Kodály még életében el tudta érni, hogy olyan zenei általános iskolák nyíljanak, ahol heti hét énekórát tartanak. Nem válogatott gyerekeknek, hanem a körzetben lakóknak. Az énekórák mellett mindenki kórusba járt, hangszeren tanult, és zenekarban zenélt. Később ezekből az iskolákból kerültek ki a legkiválóbb gyerekek. Mindenféle tantárgyból, még testnevelésből is jóval az országos átlag fölött teljesítettek, ami a Kodály-módszer eredményességét bizonyítja.

Hamar Dániel büszke rá, hogy még a táncházban rátalált arra az asszonyra, Dórára, aki a lelki társa lett, aki nélkül nem ért volna el ilyen sikereket. Négy fiuk született. Mindannyian igényes zenén nőttek fel, játszottak hangszeren, de egyikőjük sem ment zenei pályára. Ketten lelkipásztorok lettek. A muzsika jelen van a mindennapjaikban, ahogy a hét unoka életében is.

Rögös, kiszolgáltatott pálya a zenészeké, de ahogy Dániel fogalmaz: „Zenésznek lenni nem foglalkozás – elhívás.”