Futball száműzetésben

A focianalfabétákat Ábel nem is tekintette igazi férfiaknak, az effélék társaságában kegyetlenül unatkozott.

Lakatos Mihály
2021. 05. 11. 17:40
A képen gyerekek fociznak a bontás alatt lévő Albert Stadion gyepszőnyegéből kialakított mini futballpályán a IX. kerületi, Nyúldombként ismert területen 2013. május 3-án Fotó: Földi Imre Forrás: MTI/Földi Imre
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Így visszagondolva nem is tudja pontosan, mikor telepedett rá – máig tartó hatással – a futball az életére. Talán akkor kezdődhetett az egész, amikor kisiskolásként órák után ketten-hárman – labda híján – egy fakockát rugdostak az iskolaudvar porában, amihez kapuként a táskáik szolgáltak. Ehhez kapcsolódó kínos emlékként dereng fel, hogy miként reagált az apja, amikor megpillantotta kacsaszájúvá vált vadonatúj cipőit. Maradjunk annyiban, hogy egy másik sportágból kölcsönzött elemeket… Másnap aztán a nadrágja is „szemeket” kapott, mire a szüleinél elszakadt a cérna, és eltiltották az órák utáni focitól. Hiába. A vírus már benne volt. Bár óvintézkedésként a cipőit hazaérkezés előtt gondosan megtörölgette a zsebkendőjével, nadrágja szárát pedig leporolta, izzadt üstöke és a csuromvíz ing rendszerint lebuktatták. Hiába került nagyon gyorsan az osztály focielitjébe, azt otthon nem jegyezték. Egy jó jegy vagy egy sikeresen elvernyákolt hegedűdarab összehasonlíthatatlanul nagyobb elismerést váltott ki szüleiből, mint egy győztes meccs, amelyen a fiuk mesterhármast ért el. Ki érti ezt?!

De nemcsak a család, fura mód az iskola sem könnyítette meg a helyzetét. Az iskolai tanterv – számára ma is érthetetlen módon – nem ismerte a focit. Amúgy volt ott minden: talajtorna, kézilabda, kosárlabda, még röplabda is, de a futball mint sport egyszerűen nem létezett.

Ábel hiába focizott nagyszerűen, ha a szekrényugráskor a fiókban kötött ki, máris ott virított ellenőrzőjében az elégtelen. Máig feloldhatatlan rejtély számára, hogy mi értelme van a szekrényugrásnak és társainak egy diák életében. A szertornának képeznének utánpótlást?

De hiszen az elmúlt fél évszázadból egyetlen embert ismer, akiből tornász lett (ő is lány), miközben majd minden fiú futballista szeretett volna lenni! Ábel is. (Pedig akkortájt a focisták sem kerestek többet, mint egy esztergályos a matricagyárban, sőt.) Csak olyankor focizhattak, ha a tornatanár megbetegedett, és a helyettese kidobott egy labdát az udvarra, hogy kössék le magukat. Sajnos a tornatanár mint igazi sportember csak ritkán esett ágynak. Méltatlan helyzet volt, szó se róla. Vasárnap délelőttönként a stadion zsúfolásig telt szurkolókkal, a meccs egy egész hétre biztosított beszédtémát a kisvárosnak, a legjobb focisták a városka félisteneiként éltek (no nem anyagilag!) – de az iskola nem hallott a futballról! (Ábel fiai szerint ez ma is így van. Hm, s akkor merengünk azon, hogy miért gyenge az utánpótlásképzés…)

A képen gyerekek fociznak a bontás alatt lévő Albert Stadion gyepszőnyegéből kialakított mini futballpályán a IX. kerületi, Nyúldombként ismert területen 2013. május 3-án
Fotó: MTI/Földi Imre

Végzős középiskolás volt, amikor az iskolában felfigyelt egy hirdetményre: a városi focicsapat junior tagozata tehetségkutató mérkőzést rendez. Nosza, az ugyancsak fociőrült Tibivel jelentkeztek rá. A meccs végén az ott megjelent húsz-egynéhány gyerekből az edző kettőt hívott a csapatba: Ábelt és a barátját. Az „eredmény” otthon azonnal parázs veszekedést váltott ki. De vállalta a küzdelmet. Két fronton is: otthon az anyjával, az edzéseken pedig ősz végére beverekedte magát a kezdő tizenegybe. A szülei egyetlen mérkőzésére sem mentek ki. Csak néhány rossz minőségű fotó maradt ezekről, amelyeket az öccse készített. Tavaszra végképp tarthatatlanná vált a helyzete: az érettségi vizsga már feltűnt a láthatáron, s az anyja ultimátumot adott. Mivel ekkor már az apja is az ellentáborhoz állt, nem volt választása. Még egy utolsó meccsre elengedték. A közeli nagyvárosban játszottak egy A-ligás junior csapat ellen. A meccs végén az edző igen megdicsérte, s őneki sírni lett volna kedve. Lehet, hogy könnyezett is, fene tudja. Ennek éppen negyven éve.

A minap felhívta az anyját, és örömmel újságolta neki, hogy: végre, ismét lehet focizni! Pandémia ide vagy oda, mennek mindannyian: ő a három fiával, az öccse is a sajátjával. Mire az anyja felháborodott hangon: „Mindig agyonizzadjátok magatokat, megfáztok, és kész a betegség…”

Ábel elmosolyodott: lám, az idők változnak, de nem mindenki változik bennük.

Komment

Összesen 0 komment

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi. Mielőtt hozzászólna, kérjük, olvassa el a kommentszabályzatot.


Jelenleg nincsenek kommentek.

Szóljon hozzá!

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A téma legfrissebb hírei

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Magyar Nemzet Google News oldalán is!

Címoldalról ajánljuk

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.