Futball száműzetésben

A focianalfabétákat Ábel nem is tekintette igazi férfiaknak, az effélék társaságában kegyetlenül unatkozott.

A képen gyerekek fociznak a bontás alatt lévő Albert Stadion gyepszőnyegéből kialakított mini futballpályán a IX. kerületi, Nyúldombként ismert területen 2013. május 3-án Fotó: Földi Imre Forrás: MTI/Földi Imre

Hová mész?! – csattan az anyja hangja a háta mögül, amikor már azt hitte, sikerül kióvakodnia az ajtón. – Focizni… – fordult meg a tízéves kisfiú elszoruló szívvel, s talán ez volt a szerencséje, mert az anyai szív megérezve a gyermek szorongását hirtelen megenyhült. – Mindig agyonizzadod magad, aztán megfázol, és kész a betegség… – mondta, de olyan hangsúllyal, ami valójában a jóváhagyást jelentette. – Majd vigyázok! – rikkantotta a kisfiú, és tovaillant. Nem lehetne azt mondani, hogy az anyja értékrendjében a foci meg egyáltalán a sport valahol a sor végén állt, nem. Egyáltalán nem is szerepelt. Ezt ő elfogadta, mert hát az anyja nő. Az apja több empátiával viszonyult a dologhoz, amit szintén rendjén lévőnek talált.

Ábel gyermekkorában sokáig úgy hitte, minden férfi szereti a focit. Ezért hát nagy szemeket meresztett, amikor nagy ritkán a sors olyan hímnemű egyénnel (egyeddel!) hozta össze, aki nem volt napirenden a bajnokság állásával, nem volt kedvenc csapata, nem fújta betéve a válogatott névsorát, és nem volt értelmezhető véleménye az „aranylábúak” legutóbbi teljesítményéről. (Ez utóbbi jelzős szerkezetben felnőttkorára furcsa változás ment végbe: a szurkolói szakzsargonban az „arany” helyére egyre gyakrabban a „fa” került. Talán az egyetlen eset a történelemben, amikor szervetlen anyag szervessé alakult át. Ismereteink szerint a jelenséget a tudósok még nem vizsgálták. Érthető is, hiszen az akadémia és a focisták öltözői közt gyér az átjárás. Kevés olyan focistát ismerünk, aki – mondjuk a BL-serleg elnyerése után – visszavonult, és mikrobiológiai kutatásokra adta a fejét, az meg, hogy valaki tudósként kezdje, s a focipályán végezze, mai tudásunk szerint végképp elképzelhetetlen.)

Szóval a focianalfabétákat Ábel nem is tekintette igazi férfiaknak, az effélék társaságában kegyetlenül unatkozott. Nem nagyon volt miről beszélgetni velük azon túl, hogy: hogy megy az iskola, öcskös? S valahogy az élet is rájátszott erre, mert a focit kedvelő férfiak mindig közvetlenebbek voltak hozzá, meghallgatták a véleményét az aktuális meccsről, majd barackot nyomtak a fejére, s ha úgy adódott, a pályán is jól kicselezték, oda-vissza.

Na így, ilyen egy igazi férfi! Jóval később derült ki számára, hogy azért a férfiasságnak más ismérvei is vannak. Például amikor saját kárán döbbent rá, hogy a meccseken aratott sikerei annyit érnek a megkörnyékezett lányok szemében, mint a jó énekhang a focipályán. Mert hát, akár az anyja, ők is nők. (Ábelné sem nagy focirajongó, viszont három fiút szült. S ez azért mesterhármasnak sem utolsó!)

Így visszagondolva nem is tudja pontosan, mikor telepedett rá – máig tartó hatással – a futball az életére. Talán akkor kezdődhetett az egész, amikor kisiskolásként órák után ketten-hárman – labda híján – egy fakockát rugdostak az iskolaudvar porában, amihez kapuként a táskáik szolgáltak. Ehhez kapcsolódó kínos emlékként dereng fel, hogy miként reagált az apja, amikor megpillantotta kacsaszájúvá vált vadonatúj cipőit. Maradjunk annyiban, hogy egy másik sportágból kölcsönzött elemeket… Másnap aztán a nadrágja is „szemeket” kapott, mire a szüleinél elszakadt a cérna, és eltiltották az órák utáni focitól. Hiába. A vírus már benne volt. Bár óvintézkedésként a cipőit hazaérkezés előtt gondosan megtörölgette a zsebkendőjével, nadrágja szárát pedig leporolta, izzadt üstöke és a csuromvíz ing rendszerint lebuktatták. Hiába került nagyon gyorsan az osztály focielitjébe, azt otthon nem jegyezték. Egy jó jegy vagy egy sikeresen elvernyákolt hegedűdarab összehasonlíthatatlanul nagyobb elismerést váltott ki szüleiből, mint egy győztes meccs, amelyen a fiuk mesterhármast ért el. Ki érti ezt?!

De nemcsak a család, fura mód az iskola sem könnyítette meg a helyzetét. Az iskolai tanterv – számára ma is érthetetlen módon – nem ismerte a focit. Amúgy volt ott minden: talajtorna, kézilabda, kosárlabda, még röplabda is, de a futball mint sport egyszerűen nem létezett.

Ábel hiába focizott nagyszerűen, ha a szekrényugráskor a fiókban kötött ki, máris ott virított ellenőrzőjében az elégtelen. Máig feloldhatatlan rejtély számára, hogy mi értelme van a szekrényugrásnak és társainak egy diák életében. A szertornának képeznének utánpótlást?

De hiszen az elmúlt fél évszázadból egyetlen embert ismer, akiből tornász lett (ő is lány), miközben majd minden fiú futballista szeretett volna lenni! Ábel is. (Pedig akkortájt a focisták sem kerestek többet, mint egy esztergályos a matricagyárban, sőt.) Csak olyankor focizhattak, ha a tornatanár megbetegedett, és a helyettese kidobott egy labdát az udvarra, hogy kössék le magukat. Sajnos a tornatanár mint igazi sportember csak ritkán esett ágynak. Méltatlan helyzet volt, szó se róla. Vasárnap délelőttönként a stadion zsúfolásig telt szurkolókkal, a meccs egy egész hétre biztosított beszédtémát a kisvárosnak, a legjobb focisták a városka félisteneiként éltek (no nem anyagilag!) – de az iskola nem hallott a futballról! (Ábel fiai szerint ez ma is így van. Hm, s akkor merengünk azon, hogy miért gyenge az utánpótlásképzés…)

A képen gyerekek fociznak a bontás alatt lévő Albert Stadion gyepszőnyegéből kialakított mini futballpályán a IX. kerületi, Nyúldombként ismert területen 2013. május 3-án
Fotó: MTI/Földi Imre

Végzős középiskolás volt, amikor az iskolában felfigyelt egy hirdetményre: a városi focicsapat junior tagozata tehetségkutató mérkőzést rendez. Nosza, az ugyancsak fociőrült Tibivel jelentkeztek rá. A meccs végén az ott megjelent húsz-egynéhány gyerekből az edző kettőt hívott a csapatba: Ábelt és a barátját. Az „eredmény” otthon azonnal parázs veszekedést váltott ki. De vállalta a küzdelmet. Két fronton is: otthon az anyjával, az edzéseken pedig ősz végére beverekedte magát a kezdő tizenegybe. A szülei egyetlen mérkőzésére sem mentek ki. Csak néhány rossz minőségű fotó maradt ezekről, amelyeket az öccse készített. Tavaszra végképp tarthatatlanná vált a helyzete: az érettségi vizsga már feltűnt a láthatáron, s az anyja ultimátumot adott. Mivel ekkor már az apja is az ellentáborhoz állt, nem volt választása. Még egy utolsó meccsre elengedték. A közeli nagyvárosban játszottak egy A-ligás junior csapat ellen. A meccs végén az edző igen megdicsérte, s őneki sírni lett volna kedve. Lehet, hogy könnyezett is, fene tudja. Ennek éppen negyven éve.

A minap felhívta az anyját, és örömmel újságolta neki, hogy: végre, ismét lehet focizni! Pandémia ide vagy oda, mennek mindannyian: ő a három fiával, az öccse is a sajátjával. Mire az anyja felháborodott hangon: „Mindig agyonizzadjátok magatokat, megfáztok, és kész a betegség…”

Ábel elmosolyodott: lám, az idők változnak, de nem mindenki változik bennük.