Hová mész?! – csattan az anyja hangja a háta mögül, amikor már azt hitte, sikerül kióvakodnia az ajtón. – Focizni… – fordult meg a tízéves kisfiú elszoruló szívvel, s talán ez volt a szerencséje, mert az anyai szív megérezve a gyermek szorongását hirtelen megenyhült. – Mindig agyonizzadod magad, aztán megfázol, és kész a betegség… – mondta, de olyan hangsúllyal, ami valójában a jóváhagyást jelentette. – Majd vigyázok! – rikkantotta a kisfiú, és tovaillant. Nem lehetne azt mondani, hogy az anyja értékrendjében a foci meg egyáltalán a sport valahol a sor végén állt, nem. Egyáltalán nem is szerepelt. Ezt ő elfogadta, mert hát az anyja nő. Az apja több empátiával viszonyult a dologhoz, amit szintén rendjén lévőnek talált.
Ábel gyermekkorában sokáig úgy hitte, minden férfi szereti a focit. Ezért hát nagy szemeket meresztett, amikor nagy ritkán a sors olyan hímnemű egyénnel (egyeddel!) hozta össze, aki nem volt napirenden a bajnokság állásával, nem volt kedvenc csapata, nem fújta betéve a válogatott névsorát, és nem volt értelmezhető véleménye az „aranylábúak” legutóbbi teljesítményéről. (Ez utóbbi jelzős szerkezetben felnőttkorára furcsa változás ment végbe: a szurkolói szakzsargonban az „arany” helyére egyre gyakrabban a „fa” került. Talán az egyetlen eset a történelemben, amikor szervetlen anyag szervessé alakult át. Ismereteink szerint a jelenséget a tudósok még nem vizsgálták. Érthető is, hiszen az akadémia és a focisták öltözői közt gyér az átjárás. Kevés olyan focistát ismerünk, aki – mondjuk a BL-serleg elnyerése után – visszavonult, és mikrobiológiai kutatásokra adta a fejét, az meg, hogy valaki tudósként kezdje, s a focipályán végezze, mai tudásunk szerint végképp elképzelhetetlen.)
Szóval a focianalfabétákat Ábel nem is tekintette igazi férfiaknak, az effélék társaságában kegyetlenül unatkozott. Nem nagyon volt miről beszélgetni velük azon túl, hogy: hogy megy az iskola, öcskös? S valahogy az élet is rájátszott erre, mert a focit kedvelő férfiak mindig közvetlenebbek voltak hozzá, meghallgatták a véleményét az aktuális meccsről, majd barackot nyomtak a fejére, s ha úgy adódott, a pályán is jól kicselezték, oda-vissza.
Na így, ilyen egy igazi férfi! Jóval később derült ki számára, hogy azért a férfiasságnak más ismérvei is vannak. Például amikor saját kárán döbbent rá, hogy a meccseken aratott sikerei annyit érnek a megkörnyékezett lányok szemében, mint a jó énekhang a focipályán. Mert hát, akár az anyja, ők is nők. (Ábelné sem nagy focirajongó, viszont három fiút szült. S ez azért mesterhármasnak sem utolsó!)