Így visszagondolva nem is tudja pontosan, mikor telepedett rá – máig tartó hatással – a futball az életére. Talán akkor kezdődhetett az egész, amikor kisiskolásként órák után ketten-hárman – labda híján – egy fakockát rugdostak az iskolaudvar porában, amihez kapuként a táskáik szolgáltak. Ehhez kapcsolódó kínos emlékként dereng fel, hogy miként reagált az apja, amikor megpillantotta kacsaszájúvá vált vadonatúj cipőit. Maradjunk annyiban, hogy egy másik sportágból kölcsönzött elemeket… Másnap aztán a nadrágja is „szemeket” kapott, mire a szüleinél elszakadt a cérna, és eltiltották az órák utáni focitól. Hiába. A vírus már benne volt. Bár óvintézkedésként a cipőit hazaérkezés előtt gondosan megtörölgette a zsebkendőjével, nadrágja szárát pedig leporolta, izzadt üstöke és a csuromvíz ing rendszerint lebuktatták. Hiába került nagyon gyorsan az osztály focielitjébe, azt otthon nem jegyezték. Egy jó jegy vagy egy sikeresen elvernyákolt hegedűdarab összehasonlíthatatlanul nagyobb elismerést váltott ki szüleiből, mint egy győztes meccs, amelyen a fiuk mesterhármast ért el. Ki érti ezt?!
De nemcsak a család, fura mód az iskola sem könnyítette meg a helyzetét. Az iskolai tanterv – számára ma is érthetetlen módon – nem ismerte a focit. Amúgy volt ott minden: talajtorna, kézilabda, kosárlabda, még röplabda is, de a futball mint sport egyszerűen nem létezett.
Ábel hiába focizott nagyszerűen, ha a szekrényugráskor a fiókban kötött ki, máris ott virított ellenőrzőjében az elégtelen. Máig feloldhatatlan rejtély számára, hogy mi értelme van a szekrényugrásnak és társainak egy diák életében. A szertornának képeznének utánpótlást?
De hiszen az elmúlt fél évszázadból egyetlen embert ismer, akiből tornász lett (ő is lány), miközben majd minden fiú futballista szeretett volna lenni! Ábel is. (Pedig akkortájt a focisták sem kerestek többet, mint egy esztergályos a matricagyárban, sőt.) Csak olyankor focizhattak, ha a tornatanár megbetegedett, és a helyettese kidobott egy labdát az udvarra, hogy kössék le magukat. Sajnos a tornatanár mint igazi sportember csak ritkán esett ágynak. Méltatlan helyzet volt, szó se róla. Vasárnap délelőttönként a stadion zsúfolásig telt szurkolókkal, a meccs egy egész hétre biztosított beszédtémát a kisvárosnak, a legjobb focisták a városka félisteneiként éltek (no nem anyagilag!) – de az iskola nem hallott a futballról! (Ábel fiai szerint ez ma is így van. Hm, s akkor merengünk azon, hogy miért gyenge az utánpótlásképzés…)
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!