Kávéházi finomságok

Engem, kérem, a Harsányi fivérek alkalmaztak kilencszázhétben, a New York kávéházban. Öt jelentkező közül választottak ki.

Csak azt ne higgye ez az öntelt köszörűs, hogy bánkódom utána! Képzeljék, még le is fotografáltatott a főúrral ez a barom. Megörökítette a szakításunkat huszonnyolcban. Kihozatta a kávét, a sütit, csacsogott, mintha csapná a szelet, majd egyszer csak bejelentette, hogy nem tud szabadulni a megboldogult felesége emlékétől, így hát nem vehet el, merthogy ő egy tisztességes férfi. Szép kifogás. Az özvegy köszörűs. Olyan, mint a többi. Nem sírtam el magam, rendben tartottam a vonásaimat. Azt azért a képébe vágtam, hogy téved, ha azt hiszi, elhagyhat engem. Én akarok szakítani vele, mert méltatlan arra, hogy megkérje a kezem. Egy jöttment köszörűs. Elegánsan megigazítottam a kalapomat, ott hagytam a kávét, sütit, pedig a lúdlábat nagyon szeretem, és távoztam. A fene egye meg! Pedig már olyan jól alakultak a dolgok.

Mindegy. Megtanultam addigra a leckét, férfitól ne várjon semmit az ember lánya. Tudják is ezek, hogy ki voltam én? Milyen körökben mozogtam? Engem, kérem, a Harsányi fivérek alkalmaztak kilencszázhétben, a New York kávéházban. Öt jelentkező közül választottak ki. Kenyereslány lettem, de már egy évre rá áttettek a ruhatárba. Tízben, mikor föl kellett mondanom, már én voltam a ruhatáriak vezetője.

Istenem, a New York, mennyi finom ember! És a bohémek, az a sok művész. Heltai Jenő még udvarolgatott is, megcsipdeste az arcomat, mikor fölsegítettem a kabátját. Ott szerkesztették a Nyugatot, Ady, Kosztolányi, Karinthy meg a többiek, sorra járultak Osváth úr asztalához. Móricz Zsigát különösen kedveltem, parasztvér folyt az ereiben, akárcsak nekem. Az viszont tévhit, hogy a bohémek Molnár Ferenccel az élen bedobták volna a Dunába a New York kulcsát, hogy sose legyen záróra. Mi ketten Jenő úrral, a főpincérrel biztosan tudunk erről, ha megtörténik. Walburg Jenő igazi úriember volt, egy lecsúszott arisztokrata. Tőle aztán lehetett jó modort tanulni! Fejből tudta, hogy a törzsvendégek mit fogyasztanak, rendelniük sem kellett, Jenő úr intett, és a felszolgáló már hozta is. Az íróknak „kis irodalmit” vittek, kevéske sonkát, sajtot, szalámit, ízlésesen feltálalva, nemegyszer hitelbe. Hozzá tintatartót, írólapot, ha valamelyiket megszállná az ihlet. Este cigányzene szólt, sőt téli hétvégeken katonazene is. Híres zeneszerzők jártak hozzánk. Kacsóh Pongrác például délelőttönként a sárga szalon zongorájánál komponálta a János vitéz melódiáit. Ha éppen inspekciós voltam, elhallgattam volna reggelig.

Süti is volt a kávé mellé… 1928
Fotó: Lőrinczi Ákos/Fortepan

A New York a bohémekről volt híres, de oda járt az arisztokrácia és a mágnások is. Sajnos. Mert ott ismertem meg az ifjú gabonabárót. Finom ember volt, elszédítettek a zöld szemei, az ígéretei, hogy majd kivesz nekem egy szép lakást, és ott látogat, mikor Pesten van dolga. Engedtem neki. Amint kiderült, hogy várandós vagyok az én Imrémmel, azonnal szakított. Jenő úrral küldött egy borítékot, tele bankókkal. El kellett mennem a New Yorkból, egy megesett lány nem szolgálhatott ilyen finom helyen. Hozzámentem a korábbi udvarlómhoz, csak hogy neve legyen a gyereknek. Ő meg, ha beivott, mindkettőnket összevert.

Úgyhogy ez a kövér köszörűs engem nem tud megrendíteni. Csak a fiamnak élek. Azt azért megtanítottam neki, hogy gyűlölje a burzsujokat.

Anyám az önzetlenség szobra volt. Nekem szentelte az életét. Igaz, a vadbarom mostohaapámtól nem tudott megvédeni. Tűrnünk kellett, míg hazahordta a pénzt. Sokat sírtunk együtt. Tízéves lehettem, mikor elmesélte, hogy történt a gabonabáróval. Nem csoda, hogy gyűlölöm ezeket a szegény emberek zsírján élősködő gazdagokat. A háború után, mikor hazakerültem az orosz fogságból, kapóra jött nekem az új világ. Nem kellett sokat tornásznom, hogy az ávónál találjam magam. Elhatároztam, hogy megkeresem és tönkreteszem a gabonabárót, a családjával együtt. Ennyivel tartozom szegény anyám emlékének. A báró elpusztult a háborúban, a családja Svájcba emigrált. Úgyhogy erről lekéstem. Szerencsére maradt elég az egykori gazdagok közül. Élvezettel rekviráltam náluk, ha tehettem, magam vezettem a kihallgatásukat. Ahogy pofoztam őket, gyakran eszembe jutott anyám mondata: üsd, vágd, mert megérdemlik. Ki is tüntettek érte.