Lazna

Ez a táj „… egy kis mintája a nagy teremtésnek, mely szakadatlan rotatióban folytatja önmagát.

A Lazna ártéri terület, nyúlnak, rókának megbúvó őshona (A képen a Váci Ártéri Tanösvény, amely az árterek egyébként nehezen megközelíthető világába enged betekintést a természet iránt érdeklõdõknek) Fotó: Jászai Csaba Forrás: MTVA/Bizományosi: Jászai Csaba

A ’lazna’ gizgazos területet jelent – egy régi szabolcsi gazdaember kertalapítási történetében olvasom. Azt írja százötven éve, hogy az őrladányi határban, a Tisza bal partján létezett egy nagy lazna. (Mezőladány, Szabolcs-Szatmár-Bereg m.) Tölgy, fűz, nyár, vadalma, vadkörte, kőris termett mindenfelé. Köztük galagonya, veresgyűrűs som, „rakottya” (bokros cserje), kökény, csipkerózsa, vadlabdarózsa együttese. Oly formában, ahogy „azokat a legügyesebb kertész, a természet” ültette. De hogy festőibb legyen a kép, „sugarukat ékesíté” vadszőlő, komló és görög folyondár. „Az alacsonyabbak felett leírhatatlan szépségű hűs természetű lugasokat alkotva, s a talajt összevissza növi a szederinda, dulcamara [édeskeserű csucsor, kúszóinda], és különféle magas fű.” Ekkor van kész a ’lazna’.

Ez a lazna valójában ártéri területet jelent (itt tiszai árteret) – nyúlnak, rókának megbúvó őshona, „jól lakó palotája; szegénylegényeknek vagy a kötéllel fogástól megugrott katonának termett legénynek. A marhaőrző gyerek azonban irtózott tőle, mert harmadnapig is elkeresgélhette a betévedt jószágot, mert hát a lazna sűrű volt, és elfoglalt több száz holdnyi területet.”

Lazna. Ártér. És így tovább – egy ma már nehezen képzelhető magyar világ, amelynek pontos leírásáért, eleven képi erejéért és panorámájának mozgékonyságáért a nagy kortárs író, Szentkuthy Miklós egész életművét adta volna cserébe. Kuthy Lajosról (1813–1864) van itt szó és az ő híres vagy inkább hírhedt Hazai rejtelmek című könyvéről. Egy régi, olykor igen mély képzelőerejű költőről, akit Szentkuthy „orvostudományi fokon aggályos természetmegfigyelőnek” tartott. Sőt minden esztétikai balfogása ellenére is Proust és Móricz Zsigmond lélektani „egybeszövődésének”. S aki érzékeny tájékozottságú leírásokat, pszichoanalitikus természettudományi diagnózisokat készített a magyar tájról – elsősorban a pusztáról, a Hortobágyról, de az ártéri vidékről is. Közben ne feledjük Kuthy létidejét – az 1840-es években járunk, innen még a jobbágyfelszabadításon, jóval az ármentesítések előtt. Fanatikus leírásai korszerűnek, sőt modernnek hatnak a csudálatos ártéri világról, a „laznáról”, a rajtuk folyó gazdálkodásról, az ottani létezésről, az emberről és az életről, melynek tudományos feldolgozásai később olyan kiváló tudósok, mint Luby Margit, Andrásfalvy Bertalan és Bellon Tibor tollán születnek majd meg.

Ez a táj „… egy kis mintája a nagy teremtésnek, mely szakadatlan rotatióban folytatja önmagát. A keletkező lápok földdé alakulnak, s szorítják a vizet; a Tisza évenkint kiönti férhetetlen árjait, s helyre növeszti a megfogyatkozott tengert.

A növény- s állatország gazdag tenyészetben omlik elő s táplálkozik az új föld kimeríthetetlen tején. A ligetek sátrai, a rét özönlő virányi, a láp- és tópartok megrakott öblei egész díszvilág; a szín és illatvegy örök élv kútfeje a szomjas érzékeknek, az évszakok minden fordulata ujjászülő időkor az új tenyészetben, s maga a lég folytonosan érleli terhét a millió életnek.”

Milliónyi élet – mi az, ha nem diverzitás? Bio­diverzitás. Kuthy Lajos művét persze összevethetjük a mai osztályharcos kritikákkal – Kuthy már akkor is romantikus antikapitalista, amikor nálunk még meg sem honosodott, és még tönkre sem tette a természetet.

„Középen sík vizek, libegő lápok, náderdők, ilványos rónák, s ismeretlen mélységek között rejtve fekszik Czigánd, mintha az ősnemtő védni akarna annyi eredetiséget az új idők romboló kezétől. E falucsaládnak több mint száz telke van, s földesurának még sincs ott semmije. Robotját leróni bábukon (tutaj) szállítják idegen határra, s mitől más jobbágyok leginkább kivánnak megszökni, ők kizárólag kérik a kaszálást és fuvart. Ilyenkor üres tarisznyával ered vizi útjára a vándor karaván, emigrált telepként száll ki a partokon, hol urbéri munkáját végzendi s a földtulajdonos, mint patriarchális atya, hajlékkal és élelemmel gondoskodik a rábízott családjáról.

A Lazna ártéri terület, nyúlnak, rókának megbúvó őshona (A képen a Váci Ártéri Tanösvény, amely az árterek egyébként nehezen megközelíthető világába enged betekintést a természet iránt érdeklõdõknek)
Fotó: MTVA/Bizományosi: Jászai Csaba

A hazáját hagyott nép nagy karikákban ül az idegen földön, a kor rangja szerint ereszti becsülettudó véneit, s az egyszerű ajándék közjogán testvéri szeretettel tud megosztozni, mint az aranyidő vágytalan szakaszában. Otthon, nincs felhasábolva földjük irigy mesgyékkel, semmi birtok, semmi váljegy, s határvető hantolás nem mutat osztályra. Évenkint kimegy a nép földfoglalásra, mintha mindannyiszor res nulliusra [’senki dolgára’, uratlan jószágra] tenné kezeit. Felfog és választ kiki tetszése szerint, s mindig testvérileg eligazodnak anélkül, hogy veszekvés háborítná a százados békét, vagy bírói ítélet vétetnék igénybe megsértett felektől. Mily örömmel üdvözlené őket a feltámadó Ovid, ki a megsiratott aranykor erényei között, fájdalommal emlékezék az ősemberiség ily gyakorlatáról.

E nép szorgalma egyfokú a becsben patriarchális törvényeivel. Czímeres marhái díszesek, legtöbb és zamatosb szénát kaszál, a halat iváskor, mert partra verődnek, szabadkézzel milliónként fogja, s mikor ők halásznak, egész vidéken leesik a hal ára. A faj maga költőileg szép; hölgyei vidámak, szerények, s meglepőn feltűnik szabályos vonásaikon a belső nyugalom, s vágyatlan lélekcsend. Beszédük igen eredeti, sajátságos ősi öncsinálta nyelv, melynek kincseit nem engedék az őrködő vizek eddig kihordani.”

A lazna ősi almái, melyeknek fölöslegét lakói „bábukon”, tutajon szállítják el, a sárga édes, a zöld kormos, a sáfrányalma és főként a kenézi piros – utóbbit minden ártéri gyümölcsök élére sorolják; a darualmák csoportjába. Amilyen maga a darualma, a nemes sóvári vagy a beregi sóvári is. De a kenézi pirost nevezték a középkorban piros vagy veres almának a Tisza felső és középső vidékén, Békés vármegyétől egészen föl Szatmárig, Beregig. Napos oldalán vérpirossal mosott színű gyümölcs, sötétebb csíkokkal szabdalt. Bő levű, fehér húsa zöld erezettel; cukros és enyhén fűszeres. A mély, „áradmányos”, vagyis kellően nyirkos talajt kedveli. A Tisza által iszapolt vidéken szokatlanul nagyra nő, ráadásul gyümölcsei is jól állják helyüket a fán, ütődéseik sem rothadnak. Kiválóan szállítható – valaha egészen Szegedig hajózták. Bálint Sándor meg is jegyzi, hogy a homoki almák, elsősorban a Tombácz- és Dallos-almák helyi megjelenéséig, a XIX. század végéig, a Felső-Tisza mentéről Szegedig szállítják. Ott mint lápos almát ismerték – így emlékszik rá Tömörkény is a Parti füzesekben; innét tudni azt is, hogy az egymás mellett érkező, összekötött tutajokat hívják Szegeden ’lápnak’, melynek akolszerű deszkakészségében egybeöntve hozzák a gyümölcsöt, a csudás „lápi almát” (kenézi pirosat). De az erdélyi almák is lápon érkeznek a Maroson. A szegedi iratokban a XVIII. században fel is bukkan a neve – Vedres István írja 1824-ben, hogy „a múlt őszön 274 Kass Alma jött a Tisza hátrul Szeged Várossába”.

De az ártéri gyümölcsök közül a lazna pálmáját mégsem a régi alma, hanem a szilva viszi el – ez a vízfoltosságnak remekül ellenálló gyümölcs; valóságos szilvaerdő-láncolatokat alkotva az ártéri medrekben. Csak utána következnek a diósok, majd a körte, a birs és az alma.

A szilvák leghíresebb fajtája a nemtudom (penyigei) szilva – róla máskor.

A sokat kibíró, ellenálló ártéri gyümölcsök ősfáinak metaforáját a térség nagy ismerője, Luby Margit írja a legszínesebben 1939-ben. És az ő katalógusának záróképe rímel leginkább Kuthy Lajos absztrakcióira is: „Amilyen a földrajzi táj képe, jellegzetes fája, olyan a népe is. Büszke, míg fiatal. Élete derekán földig hajol a gondtól, s ha cséppel verik is el, megtépve is virul minden tavaszon. Igénytelen, szívós, földjébe kapaszkodik ez a fa, mint a magyarság, amely termeli.” A természet nem önálló életre kelő díszlet, és nem is poétikus ihletforrás. A létezés szikár szépségű kerete, az önformálás ajándéka.