Lazna

Ez a táj „… egy kis mintája a nagy teremtésnek, mely szakadatlan rotatióban folytatja önmagát.

A Lazna ártéri terület, nyúlnak, rókának megbúvó őshona (A képen a Váci Ártéri Tanösvény, amely az árterek egyébként nehezen megközelíthető világába enged betekintést a természet iránt érdeklõdõknek) Fotó: Jászai Csaba Forrás: MTVA/Bizományosi: Jászai Csaba

Milliónyi élet – mi az, ha nem diverzitás? Bio­diverzitás. Kuthy Lajos művét persze összevethetjük a mai osztályharcos kritikákkal – Kuthy már akkor is romantikus antikapitalista, amikor nálunk még meg sem honosodott, és még tönkre sem tette a természetet.

„Középen sík vizek, libegő lápok, náderdők, ilványos rónák, s ismeretlen mélységek között rejtve fekszik Czigánd, mintha az ősnemtő védni akarna annyi eredetiséget az új idők romboló kezétől. E falucsaládnak több mint száz telke van, s földesurának még sincs ott semmije. Robotját leróni bábukon (tutaj) szállítják idegen határra, s mitől más jobbágyok leginkább kivánnak megszökni, ők kizárólag kérik a kaszálást és fuvart. Ilyenkor üres tarisznyával ered vizi útjára a vándor karaván, emigrált telepként száll ki a partokon, hol urbéri munkáját végzendi s a földtulajdonos, mint patriarchális atya, hajlékkal és élelemmel gondoskodik a rábízott családjáról.

A Lazna ártéri terület, nyúlnak, rókának megbúvó őshona (A képen a Váci Ártéri Tanösvény, amely az árterek egyébként nehezen megközelíthető világába enged betekintést a természet iránt érdeklõdõknek)
Fotó: MTVA/Bizományosi: Jászai Csaba

A hazáját hagyott nép nagy karikákban ül az idegen földön, a kor rangja szerint ereszti becsülettudó véneit, s az egyszerű ajándék közjogán testvéri szeretettel tud megosztozni, mint az aranyidő vágytalan szakaszában. Otthon, nincs felhasábolva földjük irigy mesgyékkel, semmi birtok, semmi váljegy, s határvető hantolás nem mutat osztályra. Évenkint kimegy a nép földfoglalásra, mintha mindannyiszor res nulliusra [’senki dolgára’, uratlan jószágra] tenné kezeit. Felfog és választ kiki tetszése szerint, s mindig testvérileg eligazodnak anélkül, hogy veszekvés háborítná a százados békét, vagy bírói ítélet vétetnék igénybe megsértett felektől. Mily örömmel üdvözlené őket a feltámadó Ovid, ki a megsiratott aranykor erényei között, fájdalommal emlékezék az ősemberiség ily gyakorlatáról.

E nép szorgalma egyfokú a becsben patriarchális törvényeivel. Czímeres marhái díszesek, legtöbb és zamatosb szénát kaszál, a halat iváskor, mert partra verődnek, szabadkézzel milliónként fogja, s mikor ők halásznak, egész vidéken leesik a hal ára. A faj maga költőileg szép; hölgyei vidámak, szerények, s meglepőn feltűnik szabályos vonásaikon a belső nyugalom, s vágyatlan lélekcsend. Beszédük igen eredeti, sajátságos ősi öncsinálta nyelv, melynek kincseit nem engedék az őrködő vizek eddig kihordani.”

A lazna ősi almái, melyeknek fölöslegét lakói „bábukon”, tutajon szállítják el, a sárga édes, a zöld kormos, a sáfrányalma és főként a kenézi piros – utóbbit minden ártéri gyümölcsök élére sorolják; a darualmák csoportjába. Amilyen maga a darualma, a nemes sóvári vagy a beregi sóvári is. De a kenézi pirost nevezték a középkorban piros vagy veres almának a Tisza felső és középső vidékén, Békés vármegyétől egészen föl Szatmárig, Beregig. Napos oldalán vérpirossal mosott színű gyümölcs, sötétebb csíkokkal szabdalt. Bő levű, fehér húsa zöld erezettel; cukros és enyhén fűszeres. A mély, „áradmányos”, vagyis kellően nyirkos talajt kedveli. A Tisza által iszapolt vidéken szokatlanul nagyra nő, ráadásul gyümölcsei is jól állják helyüket a fán, ütődéseik sem rothadnak. Kiválóan szállítható – valaha egészen Szegedig hajózták. Bálint Sándor meg is jegyzi, hogy a homoki almák, elsősorban a Tombácz- és Dallos-almák helyi megjelenéséig, a XIX. század végéig, a Felső-Tisza mentéről Szegedig szállítják. Ott mint lápos almát ismerték – így emlékszik rá Tömörkény is a Parti füzesekben; innét tudni azt is, hogy az egymás mellett érkező, összekötött tutajokat hívják Szegeden ’lápnak’, melynek akolszerű deszkakészségében egybeöntve hozzák a gyümölcsöt, a csudás „lápi almát” (kenézi pirosat). De az erdélyi almák is lápon érkeznek a Maroson. A szegedi iratokban a XVIII. században fel is bukkan a neve – Vedres István írja 1824-ben, hogy „a múlt őszön 274 Kass Alma jött a Tisza hátrul Szeged Várossába”.

De az ártéri gyümölcsök közül a lazna pálmáját mégsem a régi alma, hanem a szilva viszi el – ez a vízfoltosságnak remekül ellenálló gyümölcs; valóságos szilvaerdő-láncolatokat alkotva az ártéri medrekben. Csak utána következnek a diósok, majd a körte, a birs és az alma.

A szilvák leghíresebb fajtája a nemtudom (penyigei) szilva – róla máskor.

A sokat kibíró, ellenálló ártéri gyümölcsök ősfáinak metaforáját a térség nagy ismerője, Luby Margit írja a legszínesebben 1939-ben. És az ő katalógusának záróképe rímel leginkább Kuthy Lajos absztrakcióira is: „Amilyen a földrajzi táj képe, jellegzetes fája, olyan a népe is. Büszke, míg fiatal. Élete derekán földig hajol a gondtól, s ha cséppel verik is el, megtépve is virul minden tavaszon. Igénytelen, szívós, földjébe kapaszkodik ez a fa, mint a magyarság, amely termeli.” A természet nem önálló életre kelő díszlet, és nem is poétikus ihletforrás. A létezés szikár szépségű kerete, az önformálás ajándéka.