Elég sok gyaloglás volt mögöttem, míg Orbán Balázs kapuit megláthattam. Bár csábítóan kínálkozott egy szejkei strandolás, de nem szalaszthattam el a Korondra igyekvő, meszet fuvarozó szekerest, aki szívesen fölvett, hogy a világ dolgait Farkaslakáig megbeszéljük. Tetszett, hogy Tamási Áronhoz hasonlóan döcögő szekéren érkezhettem. Az ő szülőföldjére! A fuvaros talán egy valamikori elbeszélése hősét mintázta. Mert úgy rakta a szót, ahogy az egy csinos Tamási-novellában is írva vagyon. Röviden, ha kellett, fortéllyal. És büszke volt arra, hogy Tamási a táj szülötte; ő meg gyakran szekerezhet sírja, akkor készülő emlékműve előtt. Mindig láthatja a tisztelgő zarándokokat.
Már ott is voltunk. Az útmenti templomnál s temetőnél. Ahogy befelé lépdeltem, megpillantottam a félig elkészült emlékművet. Szervátiuszék akkor éppen távol voltak, de vésőjük nyomán a Tamási-hősök már részben ott sorakoztak az irtózatos kemény trachittömbön. Még néhány lépés, s ott álltam a sírnál, a két cserefa között, szemben a kopjafával. Imádságként Kányádi versét litániáztam: „Ősszel aztán a két vén fa / bronzba önti lenn a hantot; / jönnek majd és megcsodálják, / mint egy ledöndült harangot.” Megköszöntem, hogy ismerhetem Ábelt, minden útjával és ösvényével; akinek hangját talán hallottam is a vihar előtti pillanatokban. Köszöntem a novellákat, s bennük hullámzó mondatokat; a rengetegből kivilágló ritka szóképeket, szavakat, melyektől az ember azt érezheti „mintha selyem fűszállal birizgálnák a vérét”. Mint az első szerelmi ütközetre készülő kicsi Mókának. Külön köszöntem sok egyéb mellett, hogy három sárgult gépírásos papíron őrizhettem másolatban a Gond és Hitvallás teljes szövegét, melynek dátuma 1956. december 22-ét mutat, amikor is elhangzott az Írószövetségben.
Hátamban a lebukó nappal még esteledés előtt értem a faluba, és a szíves útbaigazítások után, átkelvén a „patakfolyón” a Fehér-Nyikó mentén jutottam el Tamási Áron szülőházához. Az első szoba már akkor is Tamási-ereklyéket mutatott a látogatóknak. S örömömre, kalauzom Áron édesöccse, Gáspár bácsi lett. Az a kis mokány ember, akiről még nem tudhattam, hogy szorgalmasan jegyezgeti élete folyását egy testes irkába. Egyező keresztnevünkön ugyancsak elcsodálkozott. Azon is, hogy mily messziről hozom köszöntésemet a sírhoz és a szülőházhoz. Közben beesteledett, már szállás után néztem volna, de a család ott marasztalt egy éjszakára. Ott, abban a házban. Ahová azóta többször – valóságban és álomban is –, visszatértem. De ki tudja miért, mindig csak Korond felől. Át a Firtos fölött a „hajnali madarakkal repültem”. És mindig zivatar nélkül, hibátlan napsütésben.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!