Csíkszeredából indultam, afféle stoppos diákként. Éppen húsz esztendeje lesz annak, hogy a város szélén bekéredzkedtem egy Udvarhely felé pöfögő autóba. A derék román sofőr rögtön tisztázta velem, mit is fogok fizetni, ha lesz szerencsénk átjutni a hegy túlsó oldalára. Egy kedves szép lány – aki magyarul beszélt, és éppenséggel ő is az alkalmi taxizást választotta – lett a tolmács néhány ábeli szó erejéig.
Minden világossá vált, csak éppen az ég kezdett sötétedni az első kanyarok után, ahogy szegény autó nekifutott a meredeknek. Valahol a tetőn, a borvizes csobogónál kikászálódtunk a kocsiból, hogy igyunk egy pohárral s a vezetőúr is megtölthesse üvegjeit.
De ekkor már készülődött erősen az özönvíz. Most még a furcsa csend, aztán rögvest elkezdenek hajladozni, nyögni és sóhajtozni a toronyfenyők. Hallani véltem, hogy egy legényke-ember mintha kiáltozna, így szólongatná-terelné az erdő összes vadjait.
‒ Nagy nyári málnásaiban alszik az idő – bátorítottam a mellettem álló leányt, aki erős félelemmel kémlelte az eget, és ült is vissza sebesen az autóba. Látható volt, hogy az „édes mókázásnak” aligha ez a legjobb ideje, mert sötétült kegyetlenül az ég boltozatja. A felhők, mint kékesszürke minőségi indigók tapadtak a hegy fölé. Csak a fenyők tartották őket, hogy ránk ne roskadjanak. Indultunk, s ereszkedtünk már alá, miközben rázendített a zápor. Majd elkezdődött a háborúság is. Az ég szabad oldaláról szurkálta-ütötte át valaki a villámos betűket az indigó-felhőkön, így íródott a fehér esőfalra, majd lejjebb a gomolygó tejszerű pára-ködre, legalább három példányban, a Hargitán való átjutásunk izgalmas története. Az autó szinte tapogatózva kereste az utat ebben a föld feletti labirintban, ahol minden kanyarulat életveszélyesnek tűnt. Ekkor gondoltam arra, hogy ma délután még Farkaslakán teszem tiszteletem, s ott a két cserefa között megfaggatom Tamási Áront a Hargita villámos ördögeiről, akik Csíkból húzódhattak most ide elveszejtésünk végett. De már Udvarhelyt voltunk, déli napsütésben. Az egyezség szerint fizettem, s rövidesen búcsúzkodtam. A leány még útbaigazított Szejkefürdő irányába.
