Égi asztal

Huszárik Zoltán korai halála után negyven évvel eljátszhatunk a gondolattal, hogy milyen filmeket rendezett volna még.

Huszárik Zoltán 1965-ben Forrás: Fortepan/Kotnyek Antal

Nyolcvanéves lenne, ötven volt, amikor meghalt, negyven évvel ezelőtt. Két nagyjátékfilmet hagyott ránk összesen, ebből az egyik remekmű. A másik is jó persze, csak másként. Huszárik Zoltán fájdalmasan korai halála után negyven évvel eljátszhatunk a gondolattal, hogy vajon milyen filmeket rendezett volna még. Rendszerváltás előtt és után. Merre fordult volna? Talán a képzőművészet. Még jobban, hiszen addig is festette a filmjeit, mint Greenaway mondjuk, olyan operatőrökkel együttműködve, mint Sára Sándor, Tóth János, Jankura Péter. Nem csoda, grafikus volt, nem is akármilyen, a gimnáziumban Schéner Mihály tanította. Hogy milyen tudás birtokában volt ekkor, azt jól példázza, hogy egyszerre három helyre felvételizett sikeresen, a szegedi orvosi karra, a Képzőművészeti Főiskolára és a Filmművészeti Főiskola filmrendezői szakára.

Hátszele nem volt, de Huszárik mindig a lehetetlennel viaskodott. Illetve nem ismerte. Krúdyt filmre vinni? Ugyan már, bagatell. Azzal, hogy a színművészetit választotta, elveszítettünk egy minden bizonnyal jó orvost vagy egy bizonyosan remek festőt, de nyertünk egy zseniális filmművészt. Ám ez sem ment simán. Két év múltán eltávolították az intézményből, mivel a család kuláklistára került, ami ugyan barokkos túlzás volt, de a kommunistákat különös anyagból gyúrták, mint a plasztikbombát. Hét szűk esztendő következett. Paraszti élet, bányászélet a festői Bázakerettye végtelen olajmezőin, majd könnyített testnevelés, dekoratőrködés az ikladi Ipari Műszergyárban. Az élet főiskolája kijárva, kezdődhetett a világ egyeteme. Méghozzá a Borsod megyei tanács művészeti előadójaként, majd nagy kegyesen megengedték, hogy világosítóként helyezkedjen el a filmgyárban. Íme az ifjú Werther tanulóévei. Mindeközben azért részt vett a városligeti Vajdahunyad vára restaurálásának munkálataiban, majd visszatérhetett a főiskolára, ahol negyedéves (!) hallgatóként rehabilitálták.

Huszárik Zoltán 1965-ben
Fotó: Fortepan/Kotnyek Antal

Diploma, Balázs Béla Stúdió, alapítóként. Itt készítette el a filmtörténet egyik leggyönyörűbb és egyben legfájdalmasabb rövidfilmjét, az Elégiát. A kettő Huszáriknál kéz a kézben járt, műveiben az élet menetrendszerűen futott bele az elmúlásba. Rövidfilmjei soha nem látott magasságokba emelték a műfajt, olyan további gyöngyszemekkel, mint a Capriccio, a Tisztelet az öregasszonyoknak és az A piacere. Aztán robbantott. A Szindbád ugyanis nem csupán a magyar film és kultúra egyik csúcspontja, de a világ egyik legjobb filmje is. Alapmű. Impresszionista remeklés. Költészet. Tökéletes, na. Ihletett pillanatokban, kegyelmi állapotban néha minden klappol. Ez történt. Olyan „casting” kerekedett, hogy a fal adta a másikat. Dajka Margit, Ruttkai Éva, Bánsági Ildikó,­ Szegedi Erika, Tanai Bella, Nagy Anna. A nők. Krúdy felemelkedett az égi asztalnál, egy pillanatra magára hagyva a tafelspitzet, az olasz gesztenyét és az angol mustárt, és tapsolni kezdett. Én vagyok Latinovits Zoltán, mormolta még, mielőtt kért volna némi fiatal hagymát.

A Szindbád után az ember másként nézett a velős csontra. A Szindbád az a film, amelyet nem tízszer nézünk meg életünk során, hanem mondjuk negyvenszer. A Szindbádban minden benne van, amiért élni érdemes. Még egy dupla csavar is. Ugyanis mindazt, amivel oly szívesen azonosulunk, Krúdy már nem szerette. Nem tartotta aranyidőnek. Mert az már elmúlt. Mert az mindig elmúlik. Vendelin el is mondja a vendéglőben. Második és egyben utolsó mozija, a Csontváry, esszencia. Párhuzamos összegzés. A festő és a rendező sorsa.

Valószínűleg Latinovits játszotta volna mindkettőjüket. És persze saját magát. Át- és belehallásokkal. A Csontváry nagyon magyar lett, nagyon kelet-közép-európai. Egyszer Jajcében sokáig keresgéltem, honnan festhette pontosan a vízesést. A kutya sem értette, miért toporgok ott olyan izgatottan.