Nyolcvanéves lenne, ötven volt, amikor meghalt, negyven évvel ezelőtt. Két nagyjátékfilmet hagyott ránk összesen, ebből az egyik remekmű. A másik is jó persze, csak másként. Huszárik Zoltán fájdalmasan korai halála után negyven évvel eljátszhatunk a gondolattal, hogy vajon milyen filmeket rendezett volna még. Rendszerváltás előtt és után. Merre fordult volna? Talán a képzőművészet. Még jobban, hiszen addig is festette a filmjeit, mint Greenaway mondjuk, olyan operatőrökkel együttműködve, mint Sára Sándor, Tóth János, Jankura Péter. Nem csoda, grafikus volt, nem is akármilyen, a gimnáziumban Schéner Mihály tanította. Hogy milyen tudás birtokában volt ekkor, azt jól példázza, hogy egyszerre három helyre felvételizett sikeresen, a szegedi orvosi karra, a Képzőművészeti Főiskolára és a Filmművészeti Főiskola filmrendezői szakára.
Hátszele nem volt, de Huszárik mindig a lehetetlennel viaskodott. Illetve nem ismerte. Krúdyt filmre vinni? Ugyan már, bagatell. Azzal, hogy a színművészetit választotta, elveszítettünk egy minden bizonnyal jó orvost vagy egy bizonyosan remek festőt, de nyertünk egy zseniális filmművészt. Ám ez sem ment simán. Két év múltán eltávolították az intézményből, mivel a család kuláklistára került, ami ugyan barokkos túlzás volt, de a kommunistákat különös anyagból gyúrták, mint a plasztikbombát. Hét szűk esztendő következett. Paraszti élet, bányászélet a festői Bázakerettye végtelen olajmezőin, majd könnyített testnevelés, dekoratőrködés az ikladi Ipari Műszergyárban. Az élet főiskolája kijárva, kezdődhetett a világ egyeteme. Méghozzá a Borsod megyei tanács művészeti előadójaként, majd nagy kegyesen megengedték, hogy világosítóként helyezkedjen el a filmgyárban. Íme az ifjú Werther tanulóévei. Mindeközben azért részt vett a városligeti Vajdahunyad vára restaurálásának munkálataiban, majd visszatérhetett a főiskolára, ahol negyedéves (!) hallgatóként rehabilitálták.
Fotó: Fortepan/Kotnyek Antal
Diploma, Balázs Béla Stúdió, alapítóként. Itt készítette el a filmtörténet egyik leggyönyörűbb és egyben legfájdalmasabb rövidfilmjét, az Elégiát. A kettő Huszáriknál kéz a kézben járt, műveiben az élet menetrendszerűen futott bele az elmúlásba. Rövidfilmjei soha nem látott magasságokba emelték a műfajt, olyan további gyöngyszemekkel, mint a Capriccio, a Tisztelet az öregasszonyoknak és az A piacere. Aztán robbantott. A Szindbád ugyanis nem csupán a magyar film és kultúra egyik csúcspontja, de a világ egyik legjobb filmje is. Alapmű. Impresszionista remeklés. Költészet. Tökéletes, na. Ihletett pillanatokban, kegyelmi állapotban néha minden klappol. Ez történt. Olyan „casting” kerekedett, hogy a fal adta a másikat. Dajka Margit, Ruttkai Éva, Bánsági Ildikó, Szegedi Erika, Tanai Bella, Nagy Anna. A nők. Krúdy felemelkedett az égi asztalnál, egy pillanatra magára hagyva a tafelspitzet, az olasz gesztenyét és az angol mustárt, és tapsolni kezdett. Én vagyok Latinovits Zoltán, mormolta még, mielőtt kért volna némi fiatal hagymát.
