Illúziók bűvöletében

Magyarország nyolcvan esztendővel ezelőtt lépett be a második világháborúba. A Szovjetunió térdre kényszerítését célzó Barbarossa-hadműveletben ugyanakkor anélkül vett részt, hogy Németország ezt kérte volna tőle. Miért az a legvalószínűbb magyarázat, hogy a szovjetek bombázták Kassát? Miért illúzió az az elképzelés, hogy ha a magyar fél – Románia példáját követve – átáll a szövetségesekhez, jó eséllyel megtarthatta volna a revízió során részben visszakapott, részben visszavett területeket? És pontosan meddig ér 1941. június 27. árnyéka?

Diadalkapu a magyar csapatok bevonulása idején, Erdély, Ratosnya, 1940. Szűk határok között Forrás: Fortepan/Varga Csaba dr.

A második bécsi döntés nekünk juttatta Észak-Erdélyt, a 41-es délvidéki bevonulással pedig újabb revíziós eredményt értünk el. Úgyhogy 1941 végére már egészen más számokról lehetett beszélni: 172 ezer négyzetkilométernyi terület és 14,7 millió lakos, melynek 77,4 százaléka vallotta magát magyar anyanyelvűnek.

– Kijelenthető, hogy Magyarország 39-ben még kimaradhatott Lengyelország lerohanásából, de Jugoszlávia 41-es megtámadásából már nem?

– Magyarország 1940 decemberében örökbarátsági szerződést kötött Jugoszláviával. 1941. március 27-én azonban angolbarát államcsíny zajlott le Belgrádban, amelynek következtében megbukott az addigi németbarát kormány. Hitler ekkor már a Szovjetunió megtámadására készült, úgyhogy egyszerűen nem engedhette meg, hogy a német hadsereg felvonulási útvonalától délre angolbarát állam létezzen. Magyarország tehát döntéshelyzetbe került: Anglia hadüzenetet is kilátásba helyező jelzését figyelembe véve Németország mellé álljon vagy kimaradjon a konfliktusból?

A kiélezett helyzetben gróf Teleki Pál miniszterelnök április 3-án véget vetett az életének. Hitler április 6-án megtámadta Jugoszláviát, április 10-én pedig – a német csapatok támogatásával – létrejött a függetlennek mondott horvát állam. Magyarország csak ezt követően, április 11-én indította el a katonáit a Délvidék irányába. Budapest megítélése szerint ugyanis ekkorra már felbomlott az a Jugoszlávia, amellyel egykor megkötöttük a szóban forgó megállapodást, így tehát nem követtünk el szerződésszegést.

– Ez esetben mivel magyarázható, hogy a miniszterelnök eldobta magától az életét?

– A nagy politikai tapasztalattal rendelkező Teleki Pál öngyilkossága több tényező összefüggésével magyarázható. Depresszióval küzdött, hosszú ideje súlyos vesebaj gyötörte, és tudjuk róla, hogy már korábban is volt öngyilkossági kísérlete. Ám hogy miért éppen április 2-áról 3-ára virradó éjjel fordította maga ellen a fegyverét, és pontosan mi okból? Feltehetőleg azért, mert egyértelművé vált számára, hogy az általa kidolgozott külpolitikai irányvonal, a fegyveres semlegesség politikája nem vihető tovább. Ugyanakkor ódzkodott attól, hogy a nyugati hatalmak ellenében végérvényesen elkötelezze hazánkat Németország oldalán. Világosan látta, hogy miféle veszélyekkel és kockázatokkal jár mindez ránk nézve.

Fotó: www.rubiconintezet.hu

– A gróf halála után kormányfővé választott Bárdossy László viszont nyilvánvalóvá tette: Magyarország Németország oldalán megtámadja a Szovjetuniót. Ami – első hallásra – azért tűnik meglepőnek, mert a német fél nem ragaszkodott a magyarok fegyveres segítségéhez a Barbarossa-hadműveletben.

– Berlin örömmel vette volna, ha Magyarország önként ajánl fel katonai erőt a hadműveletben, de kérni semmit sem akart, mivel úgy vélte, hogy a magyarok a kérés fejében ellentételezési igénnyel, például újabb Trianonban elcsatolt területek visszaszerzésével léptek volna fel. Mindez azért érintette volna kellemetlenül a németeket, mert a Szovjetunióban az oldalukon ott menetelt már Antonescu Romániája, valamint a Jozef Tiso által vezetett szlovák bábállam is, amelyek – a vágyott győzelem után – szintén megkérték volna a segítségük árát. Románia a második bécsi döntéssel Magyarországhoz csatolt Észak-Erdélyt, míg a szlovák fél az első bécsi döntés tárgyát képező felvidéki területeket szerette volna visszakapni. Magyarország pedig azért nem kívánt kimaradni a háborúból, hogy a határok német siker esetén remélt újraszabásánál jelen lehessen, és képviselhesse az érdekeit a szomszédjaival szemben.

– A magyar fél egy nappal azután lépett be a háborúba, hogy felségjelzés nélküli repülőgépek bombázták Kassát. Azóta számos magyarázat született arra, kik lehettek az elkövetők: a szovjetek, a németek, a románok, a szlovákok… Melyik magyarázat tűnik a legvalószínűbbnek?

– Tiso német gyámkodás mellett létrejött szlovák bábállama nem rendelkezett ilyen légi csapás kivitelezéséhez szükséges repülőkkel, Romániának pedig nem volt érdeke Magyarország hadba lépése, hiszen nem szeretett volna magának riválist Észak-Erdély vonatkozásában. 1941. június 26-án viszont nem egy, hanem két támadás érte hazánkat. Rahó és Tiszaborkút térségé­ben szovjet felségjelzésű repülők támadtak meg egy gyorsvonatot, míg Kassát máig tisztázatlan eredetű gépek bombázták. Utóbbi incidens során azonban a fel nem robbant bombák szovjet gyártmányúnak bizonyultak, a felrobbantak repeszmaradványain pedig cirill betűs felirattöredékek voltak. Mindezek fényében az a legvalószínűbb, hogy a szovjetek támadták meg Márai Sándor városát. Hogy szándékosan vagy véletlenül, ma sem tudjuk bizonyosan.

Még védekezéshez is elégtelen

– A magyar fél mindenesetre úgy döntött, a legvalószínűbb eshetőséget veszi alapul, és hadba száll a Szovjetunió ellen. Az utókor szemében úgy tűnik, mintha a bombázás csupán ürügy lett volna e bejelentéshez.

– A bombázás után kétszázhúsz könnyebb és hatvan súlyos sérült maradt Kassa utcáin. A halálos áldozatok száma harminckettő volt, az anyagi kár összege pedig több millió pengőre rúgott. Igazán súlyos incidensről volt tehát szó, maga Horthy­ ­­Miklós államfő is úgy látta, hogy semmiképpen sem lehet válasz nélkül hagyni. Ugyanakkor az is igaz, hogy e támadás erős hivatkozási alapot kínált a magyar félnek, amely akként is használta azt.

– Magyarország mennyire lehetett ekkor tisztában az oroszok katonai potenciáljával? Az első világháború tapasztalataival a háta mögött minek alapján remélte, hogy az ismét megnyíló keleti fronton másként alakulnak majd a dolgok, mint jó húsz évvel korábban?

– A magyar fél elsősorban a jól felszerelt és ütőképes német hadsereg katonai sikereiben bízott. De persze tisztában volt azzal is, hogy Sztálin 1936 és 38 között gyakorlatilag lefejezte a Vörös Hadsereg akkori vezérkarát, amivel gyengítette a saját haderejének esélyeit. 1941-ben még Werth Henrik, a honvédvezérkar főnöke is azon a véleményen volt, hogy a magyar csapatok harci alkalmazása legfeljebb néhány hónapig tart majd.

– Mekkora erőt képviselt s mennyire volt fejlett akkoriban a Magyar Királyi Honvédség – különösen a trianoni békediktátum által kirótt büntető intézkedések következtében?

– A trianoni békediktátum 35 ezer fős, önkéntesekből álló hadsereget engedélyezett hazánk számára, nehézfegyverzet nélkül. Mindez nemhogy a támadó, de gyakorlatilag még a védekező harchoz is elégtelen volt. Darányi Kálmán kormányfő 38 tavaszán hirdette meg a győri programot egymilliárd pengő értékben, amelyből hatszázmilliót szántak a honvédség fejlesztésére, a többi pedig általánosabb gazdaságélénkítési célokat szolgált. Ennek nyomán például a páncélozott járművek vagy éppen a repülőgépek gyártása terén kétségkívül történtek eredmények. Egyes történészek szerint ugyanakkor ha e program végigfutott volna, hadseregünk akkor is csak nagyjából 44-re jutott volna el odáig, hogy a közép-európai konfliktusok rendezéséhez megfelelő erőt tudjon felvonultatni. A magyar haderőt ugyanis alapvetően a szomszédos államokkal szembeni harcra kívánták felkészíteni – a kisantantállamok katonasága együttesen négy-ötszörös túlerőben volt hozzánk képest –, nem pedig a nagyhatalmak egymás ellen vívott háborújában való részvételre.

Diadalkapu a magyar csapatok bevonulása idején, Erdély, Ratosnya, 1940. Szűk határok között
Fotó: Fortepan/Varga Csaba dr.

Sztálin már döntött

– Viszonylag széles körben elterjedt vélekedés, hogy ha Magyarország legkésőbb 44 nyarán – Románia hasonló lépését megelőzve – átáll a szövetségesekhez, részben vagy egészben megtarthatta volna a korábban neki juttatott, valamint megszerzett területeket. Mennyiben helytálló mindez?

– Úgy gondolom, hogy mindez egy szépen hangzó, ám valójában illuzórikus elképzelés. Hazánk a háború végével a szovjet érdekszféra része lett, Sztálin pedig már 41 őszén tudatta Londonnal, hogy győzelme esetén átrendezi a kelet-közép-európai országok határait. Többek között vissza kívánta állítani Jugoszlávia egységét, amiből azt következett, hogy Magyarország elveszíti a Délvidéket. A Szovjetunió délkeleti védelmi rendszerének részeként tekintett Románia – a területéről leválasztott és a Szovjetunió részévé tett – Besszarábiáért cserébe megkapta volna Észak-Erdélyt, tehát azt az országrészt sem tarthattuk volna meg. Ahogy Kárpátalját sem, amelyet a háború után a Szovjetunióhoz csatoltak.

A nyugati nagyhatalmak pedig a magyar határok vonatkozásában nem akartak érdemben szembeszegülni a Sztálin vezette győztes keleti szuperhatalom érdekeivel.

– Kevéssé van benne a köztudatban, de Magyarország területi veszteséggel fejezte be a második világháborút: az úgynevezett „pozsonyi hídfő” kibővítése miatt három községet kénytelen volt átadni Csehszlovákiának. Mennyiben volt megalapozott ez a követelés, valamint a hídfő kiépítésének szándéka a csehszlovák fél részéről?

– A csehszlovák fél úgy látta biztosítottnak Pozsony védelmét, hogy öt községet átadunk nekik. A Bécs és Budapest közötti közúti közlekedés zavartalanságának biztosítása miatt kettő végül nálunk maradt, a fennmaradó hármat viszont megkapta – az indoklása szerint azért, hogy a Duna vizét a saját államterületére terelhesse, aminek révén a hadserege elől a vízi akadályt a mi kárunkra kiiktassa. Hazánk tehát nemhogy nem tarthatta meg a hadba lépéséig visszakapott-visszafoglalt országrészeket, hanem elveszített még további 62 négyzetkilométert is.

– Meddig terjednek az 1941. június 27-i bejelentés következményei? És mennyiben állapítható meg a döntéshozók felelőssége ennek kapcsán?

– Megítélésem szerint a harcokkal járó hatalmas anyagi és emberveszteség, a holokauszt borzalmai annak a következményei, hogy 41 nyarán hadviselő féllé váltunk. S minekutána a háborúból vesztesként kerültünk ki, további négy és fél évtizednyi szovjet megszállás lett a sorsunk. Bizonyos értelemben tehát 1941. június 27-ének árnyéka 1991. június 19-ig, az utolsó megszálló szovjet katona hazánkból történő távozásáig nyúlik. A világégésbe pedig végső soron az akkori katonai és politikai vezetők léptették be Magyarországot, így az ő felelősségük a történtekben nem megkerülhető.

NÉVJEGY

Gali Máté (1988) történész PhD, a Rubicon Intézet tudományos főmunkatársa, a Mathias Corvinus Collegium kutatótanára. Főbb kutatási területe Magyarország története a Horthy-korszakban. Legutóbbi önálló kötete: Berzeviczy Albert – A márványarcú miniszter (2017).