Magok és pálcikák – Rezeda Kázmér utazásai

Az eretnekek elszántságával és büszkeségével kijelentem: ropiból a nógrádi ropogós a csúcs!

Salgótarján, 2013. január 16. A Nógrádi ropogós sós pálcika a Salgó Center Coop Zrt. salgótarjáni telephelyén 2013. január 16-án. MTI Fotó: Komka Péter Fotó: Komka Péter

A ropi a kisszerűség apoteózisa… – gondolta magában Rezeda Kázmér, aztán kimondta a gondolatot félhangosan, önmagának, mert mindig így tett, ha olyasmi gondolata támadt, amelyet aztán nem tartott egészen helyénvalónak.

– Valóban… – volt a következő félhangos gondolat, ami arra vonatkozott, hogy a ropi tényleg lehet a kisszerűség apoteózisa, ellenben ebből egyáltalán nem következik, hogy akkor a strasbourgi libamájpástétom a nagyszerűség apoteózisa, ugyanis az élet ennél kissé bonyolultabb, ráadásul az élet pontosan ott terül el a ropi és a strasbourgi libamájpástétom között.

– A ropi olykor életmentő pálcika, a magokkal együtt… – gondolta aztán Rezeda Kázmér, és ezt nem kellett kimondania félhangosan, ugyanis ezt teljes mértékben helyénvalónak tartotta.

Mert van-e jobb a ropinál, amikor kapatosan érkezel haza hajnalban? Na ugye… Persze ezeken a hajnalokon sokféle dolog menthet életet. Ott van mindjárt a maradék hideg pörkölt, lábosból, állva, kanállal, és ilyenkor még kenyér sem kell hozzá feltétlenül. Aztán volt időszak, amikor Rezeda Kázmér gimnazistaként olajos halkonzervet nyitott ilyen hajnalokon, és egyszerűen leitta róla az olajat, ami szintén segített, bár az idő múlásával aztán ilyesféle szörnyűségek elképzelhetetlenné válnak, nem véletlen, hogy matematika témazáró dolgozatot is csak 14 és 18 éves kora között ír az ember, mert később már nem lenne képes elviselni.

A kapatos hajnalok gyógyszere még: a maszatos zsíros kenyér, a zsírt rém vastagon kell kenni; a kolbász; a rántott hús hidegen, kézzel; a töltött káposzta; a tokaszalonna nagyon vastagra vágott kenyérrel; bármilyen savanyú leves; vajas-mustáros kenyér; jéghideg kóla és jéghideg szóda; ima és fohász és könyörgés.

A legutolsó kivételével nem biztos, hogy bármelyik akad odahaza hirtelen. De mindig van ropi, s majdnem mindig vannak magok.

A magokkal egyszerűbb a helyzet. Az egészségünk végett kitalálták, hogy legyenek olyan magok, melyek nincsenek megsózva. Ez nyilván nagyon helyes megoldás a pótcselekvések és félrenézések bolygóján, de a való élet ennél is kissé bonyolultabb. Mert vegyük például azt az esetet, amikor mondjuk úgy száz esztendővel ezelőtt a magyar parasztember Péter-Pálkor felcihelődött hajnali fél négykor, hogy menjen learatni a búzát. Kaszával. S képzeljük el, hogy az asszonya akkor a szalonna és a sódar helyett jó, egészséges müzlit rakott volna elébe reggelire. Na ugye… nyilván elmorcosodás és hangos szó lett volna a következmény. Vagyis – vonhatjuk le a helyes következtetést – ha nem úgy élnénk, ahogy élünk, akár sósan is ehetnénk a magokat, már csak azért, mert a mag úgy finom, ha sós, legyen szó akár mogyoróról, manduláról, kesudióról vagy ezek keverékéről. A gyerekkor ebben is kivételt képez persze, mert hát ki a fene sózta a bokorról szedett mogyorót, a fáról szedett mandulát, hát senki, csak faltuk befelé. (Kesudió nem nőtt az érdligeti dombokon.) S Rezeda Kázmér érdeklődve olvasta azt is egyszer, hogy a sárgabarackmagban cián van, úgyhogy azt nem szabad enni, és kissé ijedten gondolt vissza gyermekkorára, amikor a napon száradt a sárgabarackmag garmadája, amit ők aztán kalapáccsal feltörtek, piszkos kis ujjaikkal kikaparták a törmelékből a finom, édes belét, és falták kilószámra.

– Hogy mit túl nem él az ember gyerekként… – gondolta magában Rezeda Kázmér, és még az oroszórák is eszébe jutottak… Szóval a magokat sósan jó enni, ha nem bokorról, fáról falod, hanem kiharapod a zacskót odahaza. Dixi.

A kép illusztráció. Fotó: MTI / Komka Péter

A ropi pedig még ennél is bonyolultabb. Ugyanis sokféle a ropi. Meg az ilyen mindenféle ropogtatnivaló. Van például olyan, hogy egy kerek műanyag dobozban, kis fakkokra osztva mindenféle ropogtatnivaló van. Na most, abból kizárólag a halacska alakú a finom – igaz, az nagyon. Aztán ugyanez a cég gyárt olyan kicsike sós pereckét is, az se rossz. Ellenben a ropijuk… hát az csapnivaló. S úgy általánosságban kijelenthetjük, hogy gyártanak mindenféle cégek mindenféle ropikat, ilyeneket meg olyanokat, sósakat meg kevésbé sósakat, sajtosakat meg magosokat, és mindegyiket egye meg a fene.

Az eretnekek elszántságával és büszkeségével kijelentem, s vállalom a máglyahalált is: ropiból a nógrádi ropogós a csúcs!

Ebből is látszik, hogy vannak dolgok, amelyeket nem érdemes „megújítani”. Ezek közé tartozik mindenféle tradíció, a nemzet, a család, a klasszikus irodalom és a klasszikus zene, továbbá a ropi. Nógrádi ropogóst tarts otthon. S ha kapatos hajnalon térsz haza, s foggal letépted a zacskó tetejét, fogd lazán a bal kezedbe, jobb kezed ujjaival matass a pálcikák közé, egyszerre kettőt-hármat kihúzva találod meg az ideális mennyiséget, s ezt akkurátusan, ritmusosan, mókusmód szádba tömve nézhetsz a semmibe, s töprenghetsz halálon és halhatatlanságon, továbbá azon, vajon ki volt az a hülye, aki ismét teleitta a gyomrodat…