A ropi a kisszerűség apoteózisa… – gondolta magában Rezeda Kázmér, aztán kimondta a gondolatot félhangosan, önmagának, mert mindig így tett, ha olyasmi gondolata támadt, amelyet aztán nem tartott egészen helyénvalónak.
– Valóban… – volt a következő félhangos gondolat, ami arra vonatkozott, hogy a ropi tényleg lehet a kisszerűség apoteózisa, ellenben ebből egyáltalán nem következik, hogy akkor a strasbourgi libamájpástétom a nagyszerűség apoteózisa, ugyanis az élet ennél kissé bonyolultabb, ráadásul az élet pontosan ott terül el a ropi és a strasbourgi libamájpástétom között.
– A ropi olykor életmentő pálcika, a magokkal együtt… – gondolta aztán Rezeda Kázmér, és ezt nem kellett kimondania félhangosan, ugyanis ezt teljes mértékben helyénvalónak tartotta.
Mert van-e jobb a ropinál, amikor kapatosan érkezel haza hajnalban? Na ugye… Persze ezeken a hajnalokon sokféle dolog menthet életet. Ott van mindjárt a maradék hideg pörkölt, lábosból, állva, kanállal, és ilyenkor még kenyér sem kell hozzá feltétlenül. Aztán volt időszak, amikor Rezeda Kázmér gimnazistaként olajos halkonzervet nyitott ilyen hajnalokon, és egyszerűen leitta róla az olajat, ami szintén segített, bár az idő múlásával aztán ilyesféle szörnyűségek elképzelhetetlenné válnak, nem véletlen, hogy matematika témazáró dolgozatot is csak 14 és 18 éves kora között ír az ember, mert később már nem lenne képes elviselni.
A kapatos hajnalok gyógyszere még: a maszatos zsíros kenyér, a zsírt rém vastagon kell kenni; a kolbász; a rántott hús hidegen, kézzel; a töltött káposzta; a tokaszalonna nagyon vastagra vágott kenyérrel; bármilyen savanyú leves; vajas-mustáros kenyér; jéghideg kóla és jéghideg szóda; ima és fohász és könyörgés.
A legutolsó kivételével nem biztos, hogy bármelyik akad odahaza hirtelen. De mindig van ropi, s majdnem mindig vannak magok.
A magokkal egyszerűbb a helyzet. Az egészségünk végett kitalálták, hogy legyenek olyan magok, melyek nincsenek megsózva. Ez nyilván nagyon helyes megoldás a pótcselekvések és félrenézések bolygóján, de a való élet ennél is kissé bonyolultabb. Mert vegyük például azt az esetet, amikor mondjuk úgy száz esztendővel ezelőtt a magyar parasztember Péter-Pálkor felcihelődött hajnali fél négykor, hogy menjen learatni a búzát. Kaszával. S képzeljük el, hogy az asszonya akkor a szalonna és a sódar helyett jó, egészséges müzlit rakott volna elébe reggelire. Na ugye… nyilván elmorcosodás és hangos szó lett volna a következmény. Vagyis – vonhatjuk le a helyes következtetést – ha nem úgy élnénk, ahogy élünk, akár sósan is ehetnénk a magokat, már csak azért, mert a mag úgy finom, ha sós, legyen szó akár mogyoróról, manduláról, kesudióról vagy ezek keverékéről. A gyerekkor ebben is kivételt képez persze, mert hát ki a fene sózta a bokorról szedett mogyorót, a fáról szedett mandulát, hát senki, csak faltuk befelé. (Kesudió nem nőtt az érdligeti dombokon.) S Rezeda Kázmér érdeklődve olvasta azt is egyszer, hogy a sárgabarackmagban cián van, úgyhogy azt nem szabad enni, és kissé ijedten gondolt vissza gyermekkorára, amikor a napon száradt a sárgabarackmag garmadája, amit ők aztán kalapáccsal feltörtek, piszkos kis ujjaikkal kikaparták a törmelékből a finom, édes belét, és falták kilószámra.
