Túlzófok

A felsőfok lassan annyira ­megszokottá válik, hogy elveszíti jelentését.

Az összehasonlítás alapvető gondolkodási és egyúttal kifejezési művelet. Ha két vagy több tárgy (dolog) bizonyos tulajdonságokban egymással megegyezik, ezt a nyelv alapfokú tulajdonságnévvel (melléknévvel) fejezi ki. Ha azonban a tulajdonság az egyik tárgy esetében nagyobb fokban mutatkozik a másiknál, akkor megjelenhet a középfok (gradus comparativus). A felsőfok (superlativus) úgy tűnik, hogy későbbi fejlemény, a túlzófok pedig még későbbi. Korunk ezt is meghaladni kívánja.

Előbb lássuk a középfok gazdag kifejezési lehetőségeit a magyarban. A középfok jele ma a -bb, de a korábbi nyelvben -b is lehetett. Kicsit ismerős lehet ez a régi magyar irodalomból: gonoszb, közelb, fejérb, ma: gonoszabb, közelebb, fehérebb. Kalocsa vidékén ilyen formában is: öregöbb. Talán valamiféle nyomaték kedvéért Göcsejben s Gömörben meg is ismételhetik a középfok jelét: szebbebb, jobbabb.

Az alapfok és középfok nyelvünk régi fejleménye. Középkori kódexeinkben alig fordul elő. ­Sylvester János sem említi XVI. századi grammatikájában. Ha valamiért szükségét érezték a fordítók-kódexmásolók, akkor nyomatékosító szóval megtoldott középfokkal fejezték ki (mint ahogy ma is tehetjük): minden állatok között csodálatosb, mendenektől utolsóbb. A mind (és változatai: mindennél, minél) ma is alkalmasak a középfok további fokozására: mindennél jobb, minél előbb, minél jobb.

A felsőfok (gradus superlativus) nyelvünkben a XVI. századtól alakult ki. Jele: az alapfok vagy a középfok elé illesztett leg- előtoldalék: legalsó, legteteje, legnagyobb, legszörnyűbb. Ritkán alapvetően nem fokozható alapfokú szóra is rátették: a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa, Legfelsőbb Bíróság (ma már inkább: Kúria).

A mindennapi nyelvhasználatban is folyamatos a törekvés a fokozásra. Az -i képzős mellékneveket nem szokás fokozni: győri, idei, heti, de azért előfordul. Az -ú, -ű képzős mellékneveknél körülírt fokozást szokás használni: nagy szájú – nagyobb szájú, alacsony fizetésű – alacsonyabb fizetésű. De itt is van átmenet, ha például a ­melléknév átvitt értelmű: nagyszájú (bőbeszédű) – nagyszájúbb, bőkezűbb. Felsőfokban ugyanez így néz ki: legnagyobb szájú (konkrét) – legnagyszájúbb (átvitt értelemben). Ha valamiért berzenkedik nyelvünk a fokozás miatt, akkor a – történetiségben már felbukkant – körülírt fokozást érdemes használni az inkább, leginkább, kevésbé, legkevésbé szavakkal: sikerült terv – inkább/leginkább sikerült terv (ez sikerültebb terv), fölingerelt állat – leginkább fölingerelt állat.

A felsőfok nyomósítása (túlzófok) a leges-­­­leg- előtaggal alkotható meg: legeslegelső, ­legeslegjobb. Palóc változata: letesletjobbakat! Ezt a nyomó­sító felsőfokot még „ritkának” nevezi egyik nem is régi grammatikánk. De nincs ­megállás, az ember mindent tovább akar fokozni a vég­telenségig. A felsőfok lassan annyira ­megszokottá válik, hogy elveszíti jelentését, tehát szükséges a még tovább fokozás. Jókai Anna is felfigyelt rá: „A szeretet csöndes és józan: nem ordít, nem liheg. Az erőszak lelkesedésre kényszerít […]

A szeretet elsimít; az erőszak a túlzásokban élvezkedve lubickol. Földuzzasztja a méreteket […] Mindennapi szóhasználatunk is ehhez a mesterséges felsőfokhoz szoktatott: minden szuper, minden fantasztikus, minden csúcs, minden csoda, varázslat – s ami nem az, hát egyenesen iszonyatos, elviselhetetlen, tűrhetetlen, ócska […] A szeretet homályban is látszik – az erőszak reflektorfényben érzi jól magát.

A szeretet nem toboroz híveket, inkább szétosztódva szaporodik. Az erőszak pedig tábort igényel: gondosan begyűjti és megszámozza közkatonáit. A szeretet nem fizet zsoldot, sőt kéri az önkéntes adónkat. Az erőszak viszont üzletnek sem utolsó. A szeretet nem ígérget jutalmat; az erőszak azonban mindig beígér a bandának.”