Valahol a Kunduzon túl

Csípős, hideg szél süvít Puli Humri felett. A Kunduz-völgyi város mecsetjétől indul a történet.

Dzsalálábád, 2021. február 11. Az afgán biztonsági szolgálat egyik tagja a Dzsalalábádban elkövetett fegyveres támadás helyszínén 2021. február 11-én. Az afgán biztonsági erõk öt tagja vesztette életét, miután fegyveresek tüzet nyitottak az ENSZ afganisztáni missziójának (UNAMA) konvojára. A misszió tagjai közül senki sem sebesült meg a támadásban, akiért egyelõre senki sem vállalta a felelõsséget. MTI/EPA/Ghulamullah Habibi Fotó: Ghulamullah Habibi

Indulás előtt utolsó eligazítás.

Szóval csak a gyengébbek kedvéért… Nem állunk meg. Semmi pénzért nem állunk meg, átszáguldunk a hegyek közt, tépünk, mint a meszes, és nem állunk meg. Akkor sem állunk meg, ha cigány gyerekek potyognak az égből (itt még ezt is el tudom képzelni), akkor sem állunk meg, ha a fegyelmezetlen újságíró amúgy már összecsinálja magát, de nem, nem lehet megállni, mert ellenséges területen nem hugyozunk, nem cigizünk, nem fotózunk, semmi hülyeséget nem csinálunk.

Világos?

Elég világos, rajtunk nem fog múlni, főnök, csak induljunk már, essünk túl a dolgon, lennénk már a hegyek túloldalán.

A hegyek gyönyörűek, bár sisakban, golyóálló mellényben viszonylag nehezen élvezhető a tűző napsütés. A konvoj csakugyan tép, mint a meszes, porzik mögöttünk az út. Egy-egy közeli hegyvonulat magasában turbános srácok figyelnek minket, mondjuk ennek nem örül az ember, főképp amikor észreveszi, hogy a helyi erők kezében Kalasnyikov van, persze ettől még lehetnének pásztorok vagy villamosmérnökök, de igen valószínű, hogy inkább tálib felkelők.

Úgyhogy indokoltnak tűnik a száguldás.

A Humweeben feszült beszélgetés kezdődik a túlélési esélyeinkről, elviccelődünk azon, milyen mélyen tipikus lenne, ha lerobbannánk, de a nevetésünk nem tűnik őszintének.

Aztán lerobbanunk.

Pontosabban úgy tűnik, hogy lerobbantunk, a konvoj mindenesetre megáll. Csend van, a rádió is csak recseg, tűz a nap, a toronylövész mintha az eddiginél is idegesebben pásztázná a környező dombok csipkézett ormait.

Mivel igen nagy a valószínűsége, hogy nem kaptunk pirosat, mély tisztelettel érdeklődünk a parancsnoktól, mégis milyen megfontolásból álltunk meg ott, ahol eddig úgy volt, hogy semmilyen körülmények közt nem állunk meg, még akkor se, ha cigány gyerekek potyognak az égből, vagy ha az újságírók összecsinálják magukat, akkor se nem.

Most meg mégis.

A parancsnok maga is kíváncsi típus, rádión érdeklődik a veszteglés okairól. Tanácstalan motyorászás, aztán valaki a konvoj elejéről alássan jelenti, hogy annyi picike probléma lépett fel mindössze, hogy eltűnt az út.

A parancsnok úgy dönt, ezt már megnézi magának. Kiszáll a páncélozott járműből, és kevélyen a konvoj elejére siet. Aztán visszajön, és nem feltétlenül nyomdafestéket tűrő kifejezésekkel színesítve mondandóját közli, hogy csakugyan eltűnt az út, amelynek a térkép szerint egy kiszáradt vízmosáson kellene átvezetnie. Megszületik a megfejtés: az van, hogy a tavaszi esőzések elmosták az utat, itt ugyan nem lehet átkelni. Megkerülni sem lehet a völgyet, úgyhogy állunk. Van egy kis tanácstalanság, hogy miként lehetne út nélkül a miniszakadékon átkelni, de egyetlen használható ötlet érkezik csak: ha nincsen út, hát építsünk egyet!

Mondjuk ez jogos, a tálib terület kellős közepén valószínűleg nem kimondottan életbiztosítás egy ilyen vasárnapi piknik arra várva, hogy valaki majdcsak megszán minket. Aki nem gyürkőzik neki az útépítésnek, az kiszáll a maga járművéből, virágot szed, mélyet szippant az itt meglepetésre nem trágyaillatú levegőből, bárányfelhőket számlál, és romantikus fotókat készít a magukat szemmel láthatóan Rambo III-nak képzelő afgán katonákról, akik elvileg velünk vannak.

Akik meg elvileg nincsenek velünk, és turbánt viselnek és Kalasnyikovot szorongatnak, mind feltűnőbb érdeklődéssel szemlélik bénázásunkat a hegyek ormai mögül. Nyilván nem értik a szitut, esetleg ravasz csapdát szimatolnak, úgyhogy nem támadnak, nem olyan hülyék, hogy bedőljenek egy mégoly mesteri trükknek, amelyet mi alkalmazunk itten. Naná, ezek már hazavágták a komplett szovjet hadsereget is, csak nem babrál ki velük néhány madzsarisztáni krapek.

A madzsarisztáni krapekok pedig halálos nyugalommal építik az utat az elmosott helyett, a kiszáradt patakmedren keresztül. Csákány, lapát, cellux – minden van. A fiúk nem idegesek, bár úgy fest, azért némileg sietősen tevékenykednek, vélhetőleg a magas UV-sugárzás miatt.

Az út röpke másfél óra alatt elkészül, egészen hetyke kis út lett, a rögtönzés csúcsteljesítménye. Mi többiek, akik eddig a világ egyik legveszélyesebb helyén korzóztunk, most kimért mozdulatokkal, már-már angolos hidegvérrel beszállunk a Humweekba, és bár arcunkra az van írva, hogy akár még szedhetnénk egy kis virágot, de igazából meguntuk az egészet, és nagy nehezen elindulunk.

A kórházat sajnos nem találjuk.

A helyiek szerint soha nem is épült meg, csak papíron létezik, a helyszínen csupán egy betonváz meredezik az afgán égbolt alatt.

A kötszereket, gyógyszereket, orvosi eszközöket odaadjuk a helyi törzs sámánszerű öregjének, jól jön neki a cucc, ha mondjuk epehólyagműtétet tervezne délután.

Mire túljutunk a visszaút nagy részén, kezdünk hozzászokni a gondolathoz, hogy nagy valószínűséggel megérjük az estét.

És egy kis szerencsével a következőt is.