Bennszülöttek

Látogatás Párizsban, a „fény városában„. Közbiztonság, marokkóiak és integráció.

Rendőrök és rajongók Jim Morrison sírjánál a párizsi Père-Lachaise temetőben A szerző felvétele

Rendőrök és rajongók Jim Morrison sírjánál a párizsi Père-Lachaise temetőben. A kép a szerző felvétele

Meghívásnak köszönhetően eljutok Jim Morrison egyik kedvenc éttermébe, a Montparnasse-on lévő méregdrága La Coupole-­ba, amelyet 1927-ben nyitottak meg, és máig a művészi és irodalmi élet színtere. Az art deco stílusú étterem oszlopait Picasso, Modigliani és Chagall dekorálták. A közönség csaknem egésze tősgyökeres francia, rajtam kívül még egy kínai turista családot fedezek fel külföldiként. Az észak-amerikai indián kirakatrezervátumok jutnak eszembe…

Másnap reggel a kávém és vajas croissant-om mellé a pincér a Le Parisient adja, címlapján egyszerre szerepel Marine Le Pen és Morrison. Arra gondolok, hogy ebből a kombinációból szakdolgozatot is lehetne kanyarítani. A metróról leugorva a Père-Lachaise állomás feliratát meglátva mindig elszorul a szívem, de ezúttal nem: eszembe jut két kiskorú lányom, akik már kívülről fújják a Doors-számokat, úgyhogy Jimnek nincs miért aggódnia! A temető bejáratától egy ugrásnyira találok éttermet, ahol vásárolok egy üveg Pouilly-Fumé fehérbort Jimnek, habár pár hete volt UCLA-évfolyamtársa elmondta nekem, hogy Morrison befutott sztárként is a legócskább kocsisbort itta, napi négy litert. Na de most mégiscsak évforduló van… A temetőben sétálva sietős figurába botlok, aki – meglátva Morrison-pólómat – csak annyit mond, hogy menjek a hangok és a fűszag irányába.

Az 1991-es évben Morrison sírhelye Párizs negyedik leglátogatottabb helyszíne volt, most a vírushelyzet miatt csak pár százan vagyunk; sokan nem tudtak útnak indulni.

Talán a korábbi évek eseményeiből tanulva, talán a terrorveszély miatt a sírt szinte teljesen elbarikádozták.

A temetőőrök, a csendőrök és valamilyen más különleges egység (ezeknél még géppuska is volt) tagjai felváltva keringenek közöttünk. Pedig aggodalomra semmi ok: békésen emlékező középkorúak és idősebbek járkálnak a sír körül énekelve. Hatodmagammal felsegítünk egy kerekesszé­kest (az akkumulátorokkal teli szék irgalmatlanul nehéz), aki a sírt meglátva zokogni kezd egész testében remegve. Ezután meredten bámulok magam elé a korlátnak dőlve, kezemben a fehérborral, amikor leszólít egy AFP-nek dolgozó újságíró. Elmondom a nevemet, és hogy honnan jöttem, de aztán azt hiszem, kicsit csapongva nyilatkozom neki, hogy Morrison több volt, mint egyszerű rockénekes, talán nem véletlen, hogy egy neves Rimbaud-szakértő amerikai egyetemeken tanította a francia poéta és Morrison költészetének párhuzamait. Amennyire csak tudom, benyújtom a sírhelyig a teli üveg bort.

Úgy tűnik, jól tettem, mert nem sokkal később a hatóságok piszkálni kezdik az egyik Woodstock-pólós hobót, hogy miért van nála üres (!) borosüveg. Hallgatom őket egy darabig, aztán felhorgad a szittya vérem, a társaim figyelmeztetnek, „ne csináld”. Megkérdezem a rendőrnőt, hogy valóban itt van-e Párizs legnagyobb problémája. Patkánycsapatokon kell átkelni a városon, fanatikus dzsihadisták öregasszonyokat dobnak ki házak emeletéről, és a balos anarchisták antirasszista (!) tüntetéseken azt skandálják, hogy „mocskos zsidók”, biztos, hogy néhány békés megemlékező miatt kell kivonulniuk Édith Piaf és Oscar Wilde sírhelyének szomszédságában? A rendőrnő annyit válaszol, hogy „ez is Párizs egyik problémája”. „Már nem beszélünk egy nyelvet” – válaszolom neki, és sarkon fordulva faképnél hagyom.