Bukás vagy hősies áldozat? 

Az Eucharisztikus Kongresszus visszhangja az a hitélet, amely a háború alatt hősiességre ragadta híveinket.

A tavalyi évről idén szeptemberre halasztott 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus felvezetéseként különleges szabadtéri tárlatot láthattunk Székesfehérvár központjában, a Városház téren. A Magyar Művészeti Akadémia Képzőművészeti Tagozatának viharálló installációi – grafikák, plasztikák, digitális munkák, festményrészletek – a katolikus világtalálkozó üzenetét hordozták. Székesfehérvár szakrális helyszín, amely már az 1938-as Eucharisztikus Világkongresszus több kísérő rendezvényének is otthont adott, többek közt Pacelli bíboros, a későbbi XII. Pius pápa is a városba látogatott. Első királyunk halálának 900. évfordulóján, 1938. május 30-án kezdődött meg a Szent István-év hazánkban.

A Veritas Történetkutató Intézet és Levéltár honlapján megjelent összefoglalóban Ligeti Dávid történész azt vizsgálja, hogyan változott a Magyarországon rendezett kongresszus megítélése a második világháborút követően. A tizedik évfordulón éles üzenetváltásokra került sor.

A baloldali orgánumok elsődlegesen Eugenio Pacelli bíboros szerepét emelték ki, mivel az 1939-ben XII. Piusként pápai trónra emelt főpap kérlelhetetlen antikommunista politikát folytatott, már a tíz évvel korábbi kongresszuson is élesen kritizálta a bolsevizmust.

Az évforduló kapcsán a Szabad Nép sajátos módon kommentálta az eseményeket: „Az Imrédy kormányzása […] légkörében lezajlott Eucharisztikus Kongresszus 10. évfordulóját páter Badalik Bertalan, a katolikus rádióközvetítések főcenzora és szellemi vezére így ünnepli: »Ez táplálta azt az ifjúságot, amelyet a külföldiek joggal megirigyeltek tőlünk és amelynek közös szentáldozása a jövőnek biztató zálogaként tűnt fel az Eucharisztikus Kongresszuson. Mintha az Úristen a kongresszus által akarta volna őket az eljövendő hősies áldozatra előkészíteni. Az Eucharisztikus Kongresszus visszhangja az a hitélet, amely a háború alatt hősiességre ragadta híveinket.« Idáig merészkedett Badalik páter. [...] A szerencsétlen, félrevezetett, a Kalot aktív közreműködésével vágóhídra nevelt leventeifjúságot »irigyelte« volna meg tőlünk a külföld? Az akkor feltűnt »zöldinges« suhancok, meg csodaszarvasos turulisták voltak a »jövendő biztató zálogai«? A Horthyék háborúja, a voronyezsi tömegsír, egy becsapott nemzet szörnyű bukása »hősies áldozat« volt?”

A kritikus hangok mellett még megnyilvánulhatott a kongresszus pozitív üzenete is. Mindszenty József esztergomi érsek kijelentette: „Sok minden a múlté: az az egyházüldöző, a vérgőzös hitlerizmus is, amely ferde és gyűlölködő lélekkel elakasztotta a korábban, és későbben példaadó német katolicizmus ideáramlását. Ennek a rémuralomnak a képviselői is az Írás szavai szerint elmentek helyükre. Milliók vérét, könnyét csorgatták 10 éven át a kongresszusi címer kelyhébe. A kehely kiszélesedett, amint a könny és a vér folyama is megáradt.” 1948-ban lehetőség nyílt XII. Pius gondolatainak tolmácsolására is: „Már akkor megcsodáltuk a magyar nép ragyogó lelki tulajdonságait: a hitbeli buzgóságot, az emberszeretetet, az erőt, az egyetértést és az állhatatosságot. Nagy örömmel láttuk, mennyire ragaszkodtok első királyotok és védszentetek: Szent István király dicsőséges alkotásaihoz és példájához.”

Ligeti Dávid A XXXIV. Eucharisztikus Kongresszus megítélése a Magyar Köztársaságban (1946‒1949) című írásában megállapítja, hogy a bizakodó hangok ellenére is az elvallástalanodás korszaka következett el. Az évforduló után néhány nappal, 1948. június 16-án államosították az egyházi iskolákat, ezzel a papíron még plurális politikai közösséget jelentő köztársaság radikális módon gyorsította fel az állam és az egyház szétválasztását, utóbbi teljes szétverésével. A folyamat végét 1951-ben a Regnum Marianum templom porig rombolása jelentette.