Etűdök pogácsára – Rezeda Kázmér utazásai

Nagymamájának ötletei kivétel nélkül arra irányultak, hogy a maradékot ne kelljen kidobni.

Forrás: Pixabay

– Na fiam, te megint szerelmes vagy… – mondta néha nagypapa, amikor a pogácsa kissé sósra sikerült, Rezeda Kázmér pedig évekig töprengett, mi lehet az összefüggés a só mennyisége és a szerelem érzése között, de nem tudott rájönni. De a biztonság kedvéért, amikor elérkezett a szerelem ideje egy bizonyos Dobák Dalma irányába, 1969-ben, az általános iskola első osztályában, akkor Rezeda Kázmér jelentősebb mennyiségű sót vitt magával az iskolába, és amikor nem látta senki, az egészet rászórta a Dobák Dalma parizeres kenyerére.

A dolog ekkor vált csak igazán rejtélyessé, ugyanis Dobák Dalma egyáltalán nem gyulladt szerelemre, ellenben csúnyákat beszélt, Rezeda Kázmér pedig először érezte életében, miszerint a dolgoknak nem biztos, hogy mindig van értelmük, még akkor sem, ha felnőttek mondják vagy csinálják, sőt még akkor sem, amikor a felnőttek legtekintélyesebb csoportja, a szülők vagy a nagyszülők mondják vagy csinálják. De ettől nem érezte magát szomorúnak, inkább csak bölcsebbnek.

Nagymama pedig a krumplis pogácsán kívül készített még vajas pogácsát, tepertős pogácsát, sajtos pogácsát meg csak úgy pogácsát, és jó volt az mindegyik.

A mindenféle pogácsákban pedig az a legjobb, hogy a nap bármely pillanatában rendelkezésre állnak. Ott a friss pogácsa délben vagy reggel, ott van a szép tálban csöndes délelőttön, amikor az ember boldogságos betegségbe esett, ami kicsi lázból áll, s abból, hogy nagymama aggódva azt mondja az ember apjának, hogy „nézd, kisfiam, olyan elesett ez a gyerek, és karikás a szeme is”, és akkor otthon lehet maradni iskola helyett, pizsamában, nagymama puha kendőt köt a „kisbeteg” nyaka köré, és minden pompás, kivéve a kicsi vízben feloldott Kalmopyrint, ami egyszerűen bűn rossz, de ha túl van rajta az ember, akkor jön a kérdés: mit ennél, kisfiam? És olyankor a zöldborsófőzelék, kirántott hús, pogácsa és palacsinta a válasz, s persze tócsni, csak azért, hogy nagymamának ne legyen annyira egyszerű. S aztán valahogyan lesz tócsni és zöldborsófőzelék és kirántott hús és pogácsa és palacsinta – csoda-e, hogy Rezeda Kázmér nagymamájának nem volt ideje azon töprengeni, hogy ő akkor most valójában egy genderfluid nem bináris kiskacsa-e?…

Nagypapa szerint „lehetne gyakrabban beteg ez a gyerek”, és végül mindig a pogácsából marad, amire rá lehet járni. Délelőtt, délután és este, még fogmosás után is, amikor már tilos.

Aztán Rezeda Kázmér felnőtt, megismerkedett további pogácsákkal, túrósokkal és juhtúrósokkal, rendkívül finomakkal, például a Daubner-féle apró pogival, de leginkább a pogácsák legnépesebb, legelterjedtebb alfaját kellett megismernie, azokat, amelyeket egy titkos helyen egyformán szárazra és fűrészporízűre készítenek.

Ehhez a tapasztaláshoz a felnőttségen kívül az is szükséges volt, hogy nagymama elmenjen örökre.

– Semmi sem olyan már azóta… – gondolta Rezeda Kázmér, és újfent megpróbálta rávenni magát, hogy megsüsse élete első pogácsáját. Aztán megint elhalasztotta. Ugyanis nagymama elfelejtette elmondani, mi is az a „gondolomformán”…