Nyár a télben

Az emberiség gyarapodása a huszadik század közepéig lassan növekedett, az utóbbi ötven évben azonban drámai népességrobbanást tapasztalunk. Az emberi populáció létszáma 1987-ben túllépte az ötmilliárdot, ezt követően az ENSZ népesedési világnappá nyilvánította július 11-ét, hogy felhívja a figyelmet a globális népességnövekedés mértékére és az ezzel járó kihívásokra. A demográfiai válság azonban kétarcú.

Bangladesi muzulmán zarándokok utaznak túlzsúfolt vonatokon. Gyors gyarapodás a legszegényebb afrikai és ázsiai országokban. Fotó: Getty Images Fotó: SOPA Images

Az emberi történelem a Biblia szerint azzal kezdődött, hogy Isten az első emberpárt megáldotta, és ezt mondta nekik: „Szaporodjatok és sokasodjatok, töltsétek be a földet, és hajtsátok uralmatok alá.” (Mózes első könyve 1,28) Hogy a Teremtő parancsát teremtményei mára – akár túl is – teljesítették-e, arról igencsak megoszlanak a vélemények.

Demográfusok és történészek becslései szerint mintegy kétezer évvel ezelőtt 200-300 millió ember élhetett a Földön. Bolygónk népessége a XVII. század közepe táján érte el a fél-, 1800 körül pedig az egymilliárdot, ezt követően több mint egy évszázad telt el a második milliárd eléréséig. Az emberi populáció létszáma 1960-ban lépte túl a három-, majd 1974-ben a négy-, 1987-ben az ötmilliárdot. Ennek hatására az ENSZ 1989-ben népesedési világnappá nyilvánította július 11-ét, aminek az a célja, hogy felhívja a figyelmet a globális népességnövekedés mértékére és az ezzel járó problémákra.

A világszervezet ezzel (is) megkésett kissé, hiszen például Paul R. Ehrlich amerikai biológus és demográfus professzor már 1968-as The Population Bomb (A népesedési bomba) című könyvében arra figyelmeztetett, hogy a meghatározott területű és véges biológiai kapacitású Földön nem élhet korlátlan számú népesség, tehát két lehetőség van: vagy az emberek szabályozzák és mérséklik a népszaporulat ütemét, vagy a természet oldja meg ezt az élelem- és vízhiány, különféle járványok és egyéb kórok útján. Néhány évvel Ehrlich sokkoló könyve után Konrad Lorenz Nobel-díjas osztrák orvos, etológus megjelentette A civilizált emberiség nyolc halálos bűne című könyvét, rámutatva arra, hogy közülük az első számú a túlnépesedés. Az ember mértéktelen szaporodása és a természetes élettér elpusztítása azzal fenyeget, ami egyébként élő rendszerrel szinte sohasem esik meg: önmaga megfojtásával. Néhány évvel ezelőtt Sir David Attenborough angol természettudós, az ismeretterjesztő természetfilmezés atyja nyilatkozta, hogy „az ember olyan, mint egy járvány, amely megtámadja a földi élővilágot”, ezért szerinte is lépéseket kell tenni a népesség gyarapodásának csökkenése érdekében.

Az említett neves tudósok és követőik nem ok nélkül kongatják a vészharangot.

Az elképesztő ütemben növekvő emberi populáció valóban – s jól láthatóan – egyre gyorsabban fogyasztja-kifosztja, azaz feléli természetes életterét.

Az e folyamatot leírni és magyarázni próbáló „ökológiai lábnyom” olyan érték, illetve mutató, amely azt fejezi ki, hogy adott technológiai fejlettség mellett egy emberi közösségnek mennyi természeti, biológiai erőforrásra – ivóvíz, termőföld, élelem, energia, tiszta levegő és így tovább – van szüksége önmaga fenntartásához és reprodukálásához. A Global Footprint Network (Globális Ökolábnyom Hálózat) nevű nemzetközi szervezet számításai szerint évről évre egyre hamarabb jön el az ökológiai túlfogyasztás, találóbb elnevezéssel „túllövés” világnapja, amikorra az emberiség elhasználja bolygónk egy évre elegendő megújuló erőforrásait, biokapacitását, eltartóképességét, s amely nap után már a jövőnket használjuk, fogyasztjuk el. Ez a jelképes nap 1970-ben még december 23-án, 1992-ben már október 21-én, 2002-ben október 3-án, 2012-ben augusztus 22-én, két éve pedig már július 29-én volt. E trend folytatódása esetén pár év múlva a túlfogyasztás napja már a naptári év közepén bekövetkezhet, vagyis jelenlegi életmódunk fenntartásához legalább két Földre lenne szükségünk. De ha így folytatjuk, egy Földünk se lesz, mondják a teremtés- és természetvédők.

Bangladesi muzulmán zarándokok utaznak túlzsúfolt vonatokon. Gyors gyarapodás a legszegényebb afrikai és ázsiai országokban.
Fotó: Getty Images

Igaz, a koronavírus-világjárvány és a vele járó gazdasági, utazási, fogyasztási korlátozások, le- és bezárások következtében 2020-ban a 2012-es szintre, augusztus 22-re csúszott vissza a határnap, de az idén ismét július 29-ére, azaz a pandémia előttire kerül a „deficitpont”. Ez persze a világ átlagfogyasztására nézve igaz, mert ha mindenki azon a módon és életszínvonalon szeretne élni, mint az Egyesült Államok 330 milliós lakossága, akkor öt, ha pedig úgy, mint az EU leggazdagabb népének számító hatszázezer luxemburgi, akkor már kilenc Föld kellene. Magyarországon idén június 8-án volt a túllövés napja, vagyis jelenleg 2,3 Földre lenne szükség a hazai lakosság életmódjának, fogyasztási szintjének fenntartásához. A kontinensek közül Afrikában és Ázsia, valamint Latin-Amerika nagy részén azonban még egyáltalán nem túl-, hanem alulfogyasztás tapasztalható. Éppen ott, ahol a leggyorsabb a népességnövekedés üteme, s az ottani emberek is érthetően szeretnének jobban, kényelmesebben élni és többet fogyasztani. Ha pedig szülőföldjükön erre nem látnak esélyt, egyre nagyobb tömegek oda – elsősorban Európába és Észak-Amerikába – igyekeznek, ahol magasabb az életszínvonal. Ez a napjainkban drámai mértékben erősödő népvándorlások legfőbb mozgatórugója.

Hogy az emberiség és a természet jövőjéért aggódó tekintélyes tudósok évtizedek óta ismétlődő figyelmeztetése pusztába kiáltott szó volt, azt a számok világosan mutatják:

a világ népessége az 1987-es ötmilliárd után tizenkét évvel elérte a hatmilliárd, újabb tizenkét év elteltével a hétmilliárd és az előrejelzések szerint megint csak tizenkét éven belül, azaz 2023-ban eléri majd a nyolcmilliárd főt.

A népességrobbanás üteme ezt követően már várhatóan (vagy inkább remélhetően) némileg lassulni fog: 2037-ben léphetjük túl a kilenc-, 2057-ben pedig a tízmilliárdos határszámot. Az ENSZ aktuális becslése szerint feltehetően 2100 táján tetőzik a világ népességszáma mintegy 11 milliárdos szinten. De mint tudjuk – a Nobel-díjas dán fizikus, Niels Bohr bölcs mondása szerint –, jósolni nagyon nehéz, különösen ha a jövőről van szó.

Ugyanakkor korunk demográfiai válsága Janus-arcú: egyszerre tapasztalható bolygónkon népesedési dagály és apály. Nagyon gyors népességnövekedés zajlik a legelmaradottabb, legszegényebb afrikai és ázsiai országokban, míg például a jóléti és elöregedő Európában a lakosságszám – egyelőre – csak a migrációnak és a más (nagyrészt iszlám) kultúrájú és életformájú bevándorolt népesség európainál jóval magasabb termékenységének köszönhetően nem csökken. Míg a világon a nők átlagosan két és fél – Afrikában pedig öt – gyereket szülnek életük folyamán, Európában csupán másfelet. Kontinensünk egyetlen országa sem éri el már a népesség biológiai fenntartásához szükséges 2,1-es teljes termékenységi arányszámot! (Vagyis hogy minden egészséges nő legalább két gyermeket szüljön és neveljen fel.)

A tartósan alacsony születési ráták miatt Euró­pa rohamosan csökkenő arányt képvisel a világ össznépességében: míg 1970-ben még tizen­nyolc, ma már kevesebb mint tíz, 2070-ben pedig előreláthatóan csupán négy százalékát teszi ki annak. Mivel Európa az „üres bölcsők kontinense”, így egyre inkább marginalizálódik, nem csupán demográfiailag, de ezzel együtt gazdaságilag is. Legutóbb május közepén az Olaszország és Európa népesedési válságáról Rómában rendezett konferencián Ferenc pápa „hideg és sötét demográfiai télről” beszélt, és családközpontú politikai, társadalmi trendváltást sürgetett a születéscsökkenés megállítása érdekében. Emlékeztetett arra, hogy a múltban, az Európát pusztító járványok és háborúk után soha nem volt újrakezdés a születésszám robbanása nélkül. Ezért a katolikus egyházfő szerint a mostani újjáépítés idején is a gyermekeknek, a családoknak kell az első helyre kerülniük Európában.

A világ egyik legtekintélyesebb demográfus tudósa, a 2018-ban a legmagasabb magyar kitüntetéssel, a Szent István-renddel kitüntetett Demény Pál György régóta azt a nézetet képviseli, hogy „hosszú távon semmi más nem számít, mint a demográfia”. Az alacsony termékenységű európai országokban szerinte mindent meg kellene tenni a születésszám növeléséért, mert a migráció nem oldja meg Európa demográfiai problémáit. Már legalább két évtizede figyelmeztet arra, hogy ha Európa elveszíti a demográfiai versenyt, akkor – főként az életszínvo­nalban és a mezőgazdasági-élelmezési potenciál­ban meglévő hatalmas különbségek miatt – kontinensünk egyre nagyobb vákuumot, migrációs vonzerőt jelent a gyorsan növekvő népességű közel-keleti, észak- és fekete-afrikai országok számára is. Ez azzal a veszéllyel jár, hogy a tömeges migráció annyira átformálja a befogadó országot, térséget, hogy az elveszítheti kulturális identitását, karakterét.

Amit Demény mintegy húsz éve megjósolt – Európa fokozatos iszlamizálódása –, az az unió nyugati felén ma már visszafordíthatatlan tendenciának látszik.

Ezért egyre többen osztják Nyugaton is ezt a bajt nem elfedő és növelő, hanem néven nevező véleményt. Ezzel szemben az Európai Parlament olasz elnöke, David Sassoli a május végi brüsszeli EU-csúcson azt sürgette, hogy szükség van közös felelősségvállaláson alapuló európai letelepítési rendszerre olyan bevándorlók esetében, akik szaktudásukkal hozzájárulnak a koronavírus-járvány és a demográfiai problémák által sújtott európai társadalmak helyreállításához. Margarítisz Szkínász, az Európai Bizottság európai életmód előmozdításáért felelős görög alelnöke szintén rendszeresen amellett agitál, hogy a demográfiai kihívások és a munkaerőhiány megoldása végett támogatni kell az unión kívüli országokból érkező legális bevándorlást.

A fogyatkozó és elöregedő népességű európai társadalmak előtt valóban két út áll: a külső bevándorlás vagy a gyermekvállalás ösztönzése és támogatása.

Az Európai Unió nyugati és északi ­országainak zöme, valamint a brüsszeli bürokrácia egyértelműen az elsőt preferálja, Közép-­Európa, így Magyarország is ellenben az utóbbit.­ Orbán Viktor miniszterelnök a 2017. májusi II. Budapesti Demográfiai Fórumon népesedési fordulatot hirdetett, amelynek fő célja, hogy 2030-ra 2,1-re emelkedjen a születési ráta. Ehhez a 2010 óta kialakított és fokozatosan fejlesztett, bővített – szinte egész Európában egyedülálló – népesedés- és családpolitikát hosszú időszakon át kell tartani. Ennek részeredményei ma már jól láthatók, hiszen (az Eurostat adatai szerint) 2010–2019 között az unió tagországain belül Magyarországon nőtt a legnagyobb mértékben – 24 százalékkal – a gyermekvállalási kedv (egyébként a házasságkötések száma is), így a sereghajtók közül a középmezőnybe kerültünk: 1,23-ról 1,5-re emelkedett a teljes termékenységi arányszám, emellett a saját családba tervezett gyermekszám kettő körül stabilizálódott, ami alapot ad a további javulásra.

Sokan tartanak attól, hogy a folyamatosan növekvő gyermekvállalási kedvet nálunk is visszaveti a koronavírus-járvány okozta bizonytalanság, ahogy Európa legtöbb országában történt. Ezzel szemben tény, hogy 2020-ban az előző évinél háromezerrel (3,4 százalékkal) több gyermek jött világra Magyarországon, az idén január–májusban pedig csak minimálisan (0,6 százalékkal) csökkent az élve születések száma a tavalyi hasonló időszakhoz képest. A termékenységi arányszám azonban 1,48-ról 1,50-re emelkedett, a házasságkötések száma pedig 15 százalékkal nőtt. Van hát esély arra, hogy a tovább bővülő család- és otthonteremtési támogatások és a járvány után gyorsan újrainduló gazdasági növekedés hatására folytatódik hazánkban az elmúlt évtizedben megkezdődött demográfiai fordulat.